szerző: EugeneBiohazard 2008. november 20., Budapest - Diesel
20 év bizony nagy idő. Pontosan ennyi ideje határozta el New York egyik legismertebb negyedében, Brooklynban négy keménykötésű srác, hogy bandát alapít, hogy hitvallásukat, életről vallott filozófiájukat zenébe is átültessék. 4 év ennek pontosan az egyötöde, de a csapat fanatikusainak biztos 20-nak tűnt a 2004-es feloszlásuk és a mostani fellépésük között eltelt intervallum. Talán a rajongói hangok felerősödése miatt, talán a 20. évforduló okán, talán egy kis pénz begyűjtögetésének reményében - a srácok idén úgy határoztak, hogy csinálnak egy turnét. Hogy a legvégsőt-e, azt még nem lehet tudni, mindenesetre november 20-án (na, ismét egy huszas!) ismét magyar színpadon állt a klasszikus felállású Biohazard.
Előttük még a Cadaveras fellépését is módomban állt megtekinteni, amit már azért sem bántam, mert sokkal jobban élveztem a koncertjüket, mint eddig bármikor. Nem tudom, hogy ez a „vendéggitáros” Vörös Attilának volt köszönhető-e, a lényeg, hogy az előző fellépéseiktől eltérően itt a gitárok voltak túlsúlyban, kissé háttérbe szorítva a törzsi elemeket. Izmos hangzással megtámogatva zúztak a szerzeményeik, melyek még mindig nem győznek teljesen, de ha ez a tendencia folytatódik, legközelebb már kifejezetten várni fogom őket.
Hosszas készülődés vezette fel a hardcore rajongók (és persze a „mezei” érdeklődők) által már nagyon várt eseményt; a technikusok pörögtek, futottak, állítottak, szereltek, talán még osztottak/szoroztak is, hogy minden flottul menjen majd a koncerten. Úgy egy félóra átszerelést követően megjelentek a tagok, felkapták a hangszereket, lefogtak pár akkordot, és kiderült mégsem megy minden olyan flottul. Pár perces diskurát (egymás között, illetve a technikussal) követően útjára indult a Bio-henger, rögvest a Shades Of Grey késztette heves mozdulatokra a küzdőtéren lévőket, de a szám lecsengését követően újra a felháborodás lett úrrá a zenészeken. A hangzással kifelé nem volt gond, ám valószínűsíthetően a kontrolládákból csak egy egybefüggő zajhalmazt lehetett hallani. A technikus srác minden bizonnyal életében nem kapott annyi szóbeli, illetve elméletben megfogalmazott szidást, mint ezen este folyamán, zavartan tologatta a potmétereket, mialatt a csapat visszavonult az öltözőbe. Újabb pár perc kínos közjáték következett, majd óriási üdvrivalgás közepette visszatértek hőseink. Talán Evan Seinfeld-et viselték meg a legjobban a történtek, míg a többiek újból hangolni kezdtek, ő törökülésben tudomásul adta, addig bizony nem játszik, amíg helyre nem áll minden.
Szerencsére ez nagy nehezen bekövetkezett, innentől kezdve pedig az önfeledt bulié (és persze a nosztalgiáé) volt a főszerep, pörgött zenész és rajongó egyaránt. Előbbieken nem lehetett észrevenni az idő múlását: Billy folyamatosan ugrált a hangfalra fel-hangfalról le, a duplán visszatérő Bobby pedig ugyanazokat a 360 fokos permanens pörgéseket mutatta be, amelyeket a hőskorban művelt, úgy 90 és 95 között. Nem mellesleg a közönség őt ünnepelte a legjobban, ami a szimpatikus (és szívből jövő) megnyilvánulásainak köszönhetően nem is volt meglepő. Gitárszólói pedig remekül illeszkednek a Bio-zenéjébe, feltétlenül pluszt adva a nem éppen a heterogenitásukról híres számoknak.
Persze a Bad Religion-től feldolgozott Were Only Gonna Die kis lazulást hozott, de a prímet a kőkemény HC/metal ötvözet vitte, olyan dalokban testet öltve, mint a Shades Of Grey, Five Block To The Subway, Down For Life, Wrong Side Of The Tracks, What Makes Us Tick, Tales From The Hard Side, vagy éppen a Survival Of The Fittest. A Punishment külön szót (mondatot) érdemel: a legnagyobb bemozdulás itt következett be az este folyamán, sokan megrohamozták a színpadot, hogy még közelebb kerüljenek a példaképekhez, és egy-egy sort a mikrofonba üvöltsenek. Ennek a fordítottja is megtörtént: Billy Grazidei egy kis szörfözésre vállalkozott gitárostul-mindenestül az elöl állók tenyerein, előtte megnyugtatva mindenkit, ő bizony professzionális.
Ez amúgy az egész csapatra is elmondható, olyan bulit rittyentettek a kezdeti félelmeim ellenére, hogy csak na. Zeneileg, látványilag sem okoztak csalódást. A Hold My Own e buli legvégét jelentette, az utolsó hang lecsengése után minden bizonnyal az év legjobb hardcore eseményét konstatálhattam. A jövő pedig teljes mértékben a srácokon múlik.
12:15
