hosting: Hunet
r37
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2009. január 7. szerda   14:13
nincsen hozzászólás

szerző: ArmaGedeon
Kip Winger, Marco Mendoza Trio, Snakebite
2008. november 11. A38

  Érdekes dolog ez a rockzene. Itt vannak példának okáért a hajbandák. Hülye név ez, tudom, valahogy rájuk ragadt szerencsétlenekre, de hát innen visszanézve valóban röhejesnek tűnnek a 80-as évek kötelező kellékei: dauer-sörények, cicagátyó, szigorú macsónézés és a babyzés mesterfokon űzése (igaz, Mr. Coverdale?). Más kérdés, hogy tíz év múlva meg azon röhögünk pírban égő arccal, ahogy ma nézünk ki. (Az emós trend pedig már most vérciki tizenhat fölött.) Valahol azért az a szőlő is savanykás egy cseppet, hiszen akkoriban ezek a csapatok rommá keresték magukat, közben a jobbnál-jobb csajok a tűsarkaikat fegyverként használva taszajtották odébb egymást, hogy közelebb férkőzhessenek az aktuális bálványokhoz; no, és elég megnézni egy-egy videoklipet: a stadionokban tízezres embertömeg fogadta őket estéről-estére
  
  Hogy miért emeltem ki a rocktörténet tortájának éppen eme szeletét? Mert hát annak idején recenzióm tárgya, Kip Winger úr is bizony jókora darabot vágott ki magának abból a tortából, a saját nevét viselő zenekara élén bájgúnárkodván. Hadd tegyem gyorsan hozzá, hogy nekem amúgy semmi bajom a hajbandákkal, pár sör magamévá tétele után akár el is táncikálok egy Livin On A Prayer-re valahol, áldásos, buja félhomályban, de hosszú távon aztán különös rángás indul meg a szemem alatt, és hamarjában kapnom kell egy jó adag funeral doom dózist, hogy tüstént lenyugodjak.
  
  Ám ahogy a mai rockzenében naprakészebbek tudják, Kip Winger rég levedlette magáról a dajer-üstököt és a tekintete is opálosabb kissé, nem akar ő mindenáron bugyikat nedvesíteni friss dalai azonban önmagukban hordozzák a mágiát. Apropó új lemez! Ezen akusztikus estet beharangozó előzetesem írásakor még nem volt szerencsém ez évi szólóalbumához (From The Moon To The Sun), de azóta rendesen belemélyedtem, és azt kell, hogy mondjam, na, ez az, erre vágyik a dekadens szív, nem a korai platinalemezek pálmafaszagú napfény-rockjára amelyről valamiért mindig az jut eszembe, amikor David Baywatch Hasselhof lassított képen fut bele a lehetetlenül lila színű naplementébe , hiszen Kip egy ízig-vérig érett, hogy azt ne mondjam, felnőtt-lemezt készített. Tessék meghallgatni!
  
  Azt azért sejtettem, hogy nem erre a kis remekműre fog épülni a Hajós-koncert, a megveszekedett ősrajongók Tokaji helyett egy krigli Duna vízzel itatták volna emberünket, ha a programból száműzi a legnagyobb Winger slágereket. Előtte azonban láthattuk, ahogyan a hazai Snakebite egy csendesülős Whitesnake-blokkal bizonyította, hogy magánál a Whitesnake-nél is lehet valamit rokonszenvesebb módon csinálni, még ha ez nem is annyira az ő érdemük, inkább az öreg David mester júliusi PeCsa-beli (le)szereplése amikor a vén kecske is benyalta a show-t. És ha már előkerült a Sztársággal-Járó-Leszarom-Attitűd, akkor ehhez kapcsolódik a fájó antagonizmus: jött Kip Winger, ez a borostás, kicsit leharcolt ábrázatú, ámde fölöttébb szimpatikus zenészember, felsétált a színre, és olyan természetes egyszerűséggel zenélt nagyjából százunknak, mintha sosem lett volna az a másik Winger, a zenekar, és vele együtt a nagy, csillogó Rock Cirkusz!
  
  A fickó lehengerelt. Egyfelől hibátlanul énekelt (lehet mondani, hogy Jovi-utánérzés, de itt tökmindegy, a tyúk volt-e előbb, hiszen a tudás és a tehetség azonos szinten van), másrészt az előadásában és a játékában ott lobogott egyfajta primitív szenvedély, amellyel egymaga betöltötte a teret, és olybá tűnt, mintha egy egész zenekar állna mögötte én ezt tartom előadó művészetnek, nem a bazári mutatványokat. (És igen, itt bizony Marco Mendoza fellépéséről is szó van, de ne szaladjunk ennyire előre!)
  
  Az első szám után Kip kiszólt a technikusnak, hogy ugyan már csavarja fel azokat a potmétereket, dörrenjen meg rendesen az a gitár! Onnantól aztán nem volt megállás, egymást követték a Winger-korszakos slágerek (többek közt a Madelaine, a Seventeen vagy a Miles Away), de a szerző csemegézett a szólólemezeiről is: Cross, Free és például a friss korong Nothing című zsenialitása, ami szerény véleményem szerint felér legalább öt Easy Come, Easy Go-val. Persze a közönség javarésze nyilván ezek miatt jött, a szólódaloknál csak pislogott nagyokat.
  
  Kip sokszor kikérte a véleményünket, mit is játsszon, volt, aki bekiabálta, hogy entörszedmen. És a Hungry hangzott el. Mi pedig, akik tényleg éhesek voltunk a jófajta hard rockra (még akusztikusban is), nagykanállal habzsoltuk azt, amit Winger elénk tálalt. Nem hiszem, hogy volt, aki csalódottan távozott a hajóról. Merthogy tényleg sokan távoztak már akkor, nem várva meg az utolsó pillanatokban akkreditált Marco Mendozát. Én becsülettel posztomon maradtam, hiszen csupán annyit tudtam erről a zenészről, amennyit a Wikipedia megosztott velem: játszott a néhai Thin Lizzyben, megfordult a Whitesnake-ben és Ted Nugenttel is zajongott egy keveset. És aztán becsülettel néztem-hallgattam a produkcióját e három rokonszenves embernek egy darabig. Majd hamar ráuntam.
  
  A főkolompos Mendoza hangja éppen nem volt a helyzet magaslatán (elment néki), ráadásul az egyetlen szólómunkájáról ideszúrt számok igencsak híján voltak az izgalomnak; olyan ötlettelen, vérszegény hard rock dalocskák jöttek egyre-másra, hogy az ásításokat egy vödörbe gyűjtöttem, majd a végén leadtam a ruhatárban Főként Kip Winger frenetikus előadását követően volt ez az egész soványka, akár az 1,5 százalékos tej. Körülbelül úgy festett a dolog, mint amikor egy Mercedest vezetsz, s utána átszállsz egy Trabiba. És torokfájás ide vagy oda, az öreg Marco annyira azért nem volt nagybeteg, hogy ne vesse be kétpercenként a zenész-vagyok-csajok-térdeljetek-féle műmájer poszter-nézést. Kár, hogy csajok addigra nemigen voltak már a teremben
  
  De jófiú leszek, és egyszer alkalmat kerítek arra, hogy otthon, nyugodt körülmények közt beleszagoljak a Live For Tomorrow című szólóalbumba, azonban akkor este egyes-egyedül annak a kissé másnapos fizimiskájú fickónak a hangja kavargott a Duna vize felett, amikor a Petőfi hídon sétáltam hazafelé.



Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 programajánló: 
2024. április 4.
Leaves’ Eyes´, Northtale, Catalyst Crime Budapesten
2024. április 7.
Mr BIG: áprilisban érkezik a búcsúturné Budapestre
2024. április 12.
Crypta: brazil death metal a Barba Negra-ban
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Fesztiválhangulat a Dürer kertben- Halflives és az Inferno Turné
Amaranthe, DragonForce, Infected Rain
Meshuggah, Avatar, The Halo Effect
Két zenekar, egy este a Dead Poet Society és a Ready the Prince lángoló show-ja az Akvárium színpadán
Battle Beast, Saint Deamon, Induction
Black Foxxes szárnyalása, azaz egyedülálló élmény a Dürer Kertben
Hobo- Vadászat 40
A Nothing But Thieves ismét lenyűgözte a budapesti közönséget
 kiemelt 
Mr BIG: áprilisban érkezik a búcsúturné Budapestre
  
Budapest is szerepel a Mr BIG búcsúturnéjának tavaszi állomásai között: április 7-én a Barba Negrában lép fel Eric Martin, Paul Gilbert, Billy Sheehan és Nick D’Virgilio

Sting újra Budapesten
Crypta: brazil death metal a Barba Negra-ban
Republic 35
Búcsúkoncertet ad Budapesten a Buena Vista Social Club sztárja
 friss hozzászólások 

Nulladik Változat az Almássy klubban (1)
Wolfheart, Before The Dawn, Hinayana (1)
Új Falcongate LP: Blood Red Roses (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto
Live Nation
Livesound
Tukker Booking
New Beat

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 die hard    eros ramazotti    frank blackfire    alex somers    musica moralia    billy the kid    devildriver    justin timberlake    tátrai band    star trek            maxxwel    faithless    machine head    malmsteen    pettybone    org4org    johnny knoxville    stonedirt    tommy lee jones    killswitch engage    natalie portman    chimaira    rising sound    végső állomás  

r48
Copyright 2000-2024 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!