szerző: ArmaGedeonCircle II Circle, Manticora, Burning Black 2009. május 11. A38
A fene se tudta, hogy a Manticora előtt lesz még egy előzenekar, egész egyszerűen nem volt meghirdetve sehol, így aztán a Burning Black koncertjének utolsó számára értünk le a hajó gyomrába. Ahogy megláttam Itália szakadt rockergyerekeit, amint a színpadon bohóckodnak, majd meghallottam, hogy The next song is Heavy Metal!, egy percig sem sajnáltam, hogy lemaradtam műsoruk javáról; ha annyit mondok, hozzájuk képest a HammerFall egy ultramodern progresszív banda, akkor azzal mindent elárultam. Ilyen elcsépelt, banális és mondjuk ki! vérciki témákat 87-ben a Pokolgép sem mert volna bakelitre préselni, mert simán kiröhögik őket a Hungarotonnál. Igencsak megizzadtam, hogy találjak legalább egy árva pozitívumot, és erre az énekes maratoni hosszúságú kitartott sikolyában leltem rá. Ám ennyi, nem több. Lelkiismeretem megnyugtatása végett otthon belefüleltem a MySpace-re feltett dalaikba: az albumverziók esetében egy hangyafasznyival jobb a helyzet, mint élőben, de a számcímek így is rettentő bénák (pl. Hell Is Now, Fight To Dream, Prisoners Of Steel), az ének meg harmatgyenge! Lapozzunk is mielébb.
Ha azt mondjuk, rockzene és Dánia, a negyvenes ordas-metálrajongók főképp a Mercyful Fate/King Diamond nevével hozakodnak elő, legfeljebb még az Artillery vagy a Pretty Maids derenghet ott az agyak ködös kamráinak mélyén; a fiatalabb generáció az egyre népszerűbb Mercenary-re és a Mnemicre esküszik, viszont mostanában a rock and roller Volbeat élvez prioritást mindenféle felsoroláskor. Írásom tárgya, a Manticora is Dánia szülötte, de állítom, idehaza egy-két megveszekedett fanatikuson kívül a kutya sem tudja, eszik-e vagy isszák e nevet; ezekhez szólok most: aki szereti a komplex thrash/power alapú finomságokat, nosza pótolja hiányosságait, mert a Manticorával rossz lóra nem tehet!
Azonban közel sem makulátlan az összkép, a zenekar elsősorban a koncertteljesítményt alapul véve több sebből vérzik: mind az egyes zenei témák, mind Lars F. Larsen énekmegoldásai gyakorta kidolgozatlanok, és ennek folytán kevésbé emlékezetesek, firkász-szlenggel élve: nem elég fogósak. Ráadásul a hangja sem kellőképp iskolázott, hosszú távon bizony fárasztóvá válik. Ettől függetlenül remek frontember, az a jó kiállású, színpadra született típus. Én meg szívesen hallgatom az együttes albumait, tetszenek a szélsebes, sokrétű speed metál nóták, de ami lemezen, stúdiómunkával tisztára csiszolva, kellő odafigyeléssel kellemes hallgatnivaló, az élőben, maszatos-kásás hangzással agyoncsapva hamar érdektelenné tesz. E koncerten leginkább a dobokat keverték rosszul; a pergő tompán puffogott, mint valami amatőr demón pedig a Hajóra többnyire a kiváló hangosítás jellem-ző.
Egyik leggyorsabb dalukkal, a Cantos-szal kezdtek, ám mivel majd az összes számuk egy-egy irdatlan vágta, így nem csoda, ha az alig háromnegyed órás műsoruk egy gyorsulási versenyhez volt hasonlatos. Elhangzott még a King Of The Absurd, a The Black Circus ikerlemezekről a Gypsies Dance első és második fejezete (jobbnál-jobb gitártémákkal színesítve!), a The Old Barge és a Shadows With Tells To Tale. Felemás érzéseim vannak a Manticora produkciójával kapcsolatban: bár ideig-óráig jólesett ez a súlyos alapokon nyugvó, összetett speed metál, az kétségtelen, hogy hosszabb távon ennél több kell az üdvösséghez: mindenekelőtt fülből kitörölhetetlen dallamok és egy kitűnő énekes, aki mindezt hűen prezentálja!
A Circle II Circle-t mindig egy kicsit egydimenziós, meglehetősen szűk zenei keretben mozgó csapatnak tartottam, de azért kíváncsi voltam, hogy Zachary Stevensék mit nyújtanak élőben. (Utoljára egyébként a Szigeten láttam-hallottam őket, oly nagy nyomot nem hagytak bennem.) Ennyi év után már nem elegáns felhozni összehasonlítási alapként az énekes előző bandáját, a Savatage-t, a Circle II Circle régóta megáll a saját lábán, noha karakterességben és ötletességben némiképp elmarad a nagy elődtől. Talán ez is az oka annak, hogy az A38-on fájdalmasan kevesen gyűltünk össze ezen az estén. Fél tízkor felharsant az intro, majd a tavalyi, eleddig utolsó lemez (Delusions Of Grandeur) nyitóbombájával, a lendületes Fatal Warning-gal léptek színpadra a zenészek. Szeretem ezt a dalt, olyan, mintha a Metallicát hallanám, amint amerikai power metált játszik, ráadásul a CIIC amúgy sincs jószomszédi viszonyban a gyors számokkal, így aztán csemege volt ez a fülnek.
Mivel üres perceimben nem a rockzenészek photoshoppal polírozott portréját nézegetem a neten, ennélfogva az a kép élt fakó emlékeimben, hogy énekesünk egy jó kiállású, életerős férfiember, ezért aztán meglepődtem, amikor Zakariás besétált a deszkákra fekete Adidas sportpólóban, hajlott háttal, és mindehhez olyan nyúzott arcszerkezettel, mintha egy egyhetes ivótúrát iktatott volna a turnéba. Szarul nézett ki, na. Mondjuk társai sem a fent említett márkanév meghatározó reklámarcai, de ők legalább alapból így néznek ki (élükön az atomszakadt Paul M. Stewart bőgőssel), és bizonyára nem a korai amortizáció rágta meg pohos porhüvelyüket. Ennyit a felületes fanyalgásról, nyilván nem ezen van a hangsúly, csak ugye ez az első tényező, ami szembejön a színpadon. A második és számunkra azért mégiscsak fontosabb , hogy kitűnően húzták a talpalávalót a legények! Az új lemezről sor-jázott az első négy szám: a nyitó Fatal Warning-ot a szintén pörgős Dead Of Dawn követte, emezt pedig a fantasztikus melódiákkal kísért Forever és végül a Waiting, amely egy igazi férfias, tökös power metál. És Zak bármennyire is lestrapáltan lépett elénk, az énekteljesítményébe nemhogy belekötni nem tudok (és miért is akarnék?), de csak bámultam, mint az a bizonyos kishölgy a moziban: ha azt mondom, albumminőségben szólt a hangja, azzal csak a felszínt kapargatom! Noha ritkán használja ki teljes hangterjedelmét, karizmatikus orgánuma mindenképpen egyedülállóvá teszi őt ebben a mai denevérsikolyú metálközegben.
Tulajdonképpen két nóta kivételével a komplett Delusions Of Grandeur korong terítékre került, és akadt néhány középszerű, szürke, izgalommentes darab is, mint például a Sea Of White a debütálásról, a Heal You vagy a Messiah a Burden Of Truth-ról. Ezzel szemben volt a Soul Breaker is, amely szerintem az új lemez legjobb gitártémájával büszkélkedhet! Ha Zak-ék dafke nem játszanak egyetlen árva Savatage dalt sem, na, bumm, nem dől össze a ház, de hát jó fejek ezek a floridai gyerekek! Hárman rögtön leléptek a színfalak mögé, Zachary pedig odabandukolt a billentyűhöz, és míg (az egyébként basszeros) Paul klimpírozott, ő énekelt Savatage-t! Méghozzá az If I Go Away-t a méltán népszerű, 91-es keltezésű Streets rockoperából. Ezt a Watching In Silence balladásított verziója követte az első CIIC albumról, szintén édes kettesben előadva. Komolyan mondom, olyan szépen játszottak, hogy míg hallgattam, a hideg szánkázott a hátamon, de amint odanéztem, majd elröhögtem magam: mint két atommásnapos utcazenész magánszáma egy haj-léktalanszállón. A Savatage-nosztalgia újabb állomása volt két általam kevésbé preferált szám: a Nothings Going On és a Taunting Cobras sújtott le ránk, a kisszámú nagyérdemű pedig ujjongott, lényegesen jobban, mint a CIIC-nóták esetében. Az Edge Of Thorns-szal aztán tényleg feltették a koronát az estére: ez egy epikus remekmű, felesleges hozzáfűzni bármit is!
Fenntartom azon véleményemet főképp ez utóbbi dalcsoda tükrében , hogy a Circle II Circle zenéje, egy-egy valóban kiváló szerzeményt leszámítva, nem elég izgalmas, sokhelyütt ötlettelen; a buli közben nemegyszer azon kaptam magam, hogy bizonyos számokat szívesen továbbléptetnék a képzeletbeli lejátszómon. Mégis azt mondom, ha nem is tökéletes, de mindenképp szórakoztató koncert volt! És hát szórakoztatni tudni kell, nem igaz?
13:35
