|
Ha azt hallom, avantgárd metal, mindig valami egészen különlegesre, egyedire, hogy azt ne mondjam, unikálisra gondolok. És az Arcturusra. Valóban nem sok előadót számlálhatunk, akik ebben a kultikus rétegműfajban alkotnak (tisztelet a kevés kivételnek: In The Woods, Ved Buens Ende, Ephel Duath, Jarboe és a többiek), olyanokat pedig, akik jelentős hírnévre tettek szert, talán egyet sem tudnék mondani. A rock nevezetű tortának szinte minden műfajszeletére jut egy-egy avantgárd zenekar, a black metal irányzat is kitermelte a maga bandáit e stílusban: a három fellépő közül a Code és a Secrets Of The Moon képviselte a black metalt, a Sólstafir némiképp kakukktojás volt ezen az estén.
Számomra ennek a mindenképpen erős felhozatalnak éppen ez utóbbi zenekar volt a favoritja, a Sólstafir muzsikája áll hozzám a legközelebb. Amikor hírét vettem a budapesti koncertnek, valamiért azt gondoltam, hogy ők, mint a legnagyobb múltra visszatekintő együttes lesz az est főattrakciója, ám csakhamar kiderült, korai az öröm, mivel az izlandi fogat az előzenekarok „mostohaszerepébe” kényszerült. (Utólag persze kisimultak a ráncok, hiszen mindhárom banda közel azonos időt töltött a színen, azt gondolom, ez így volt korrekt.) A Sólstafirt nem lehet egyik stílusfiókba sem belehelyezni, könnyebb úgy jellemezni őket, mint „a honfitárs Sigur Rós találkozása az ír Primordiallal”, merthogy egyediségük példátlan, alig találunk hozzájuk hasonlítható együttest, ha a teljes metal-színteret vesszük. A csapat 1995-ben alakult, s ez idáig mindössze három sorlemezt jelentettek meg; kezdetben még afféle viking-black metalt játszottak, aztán szép lassan kialakult saját stílusuk: őserejű, epikus, post-rockkal házasított pogány metal. A 2005-ös „Masterpiece Of Bitterness” outrója (Náttfari) itt intróként szolgált, majd a Köld című eposszal vette kezdetét a szónikus utazás. Hihetetlen élményt nyújtottak Reykjavik kimondhatatlan nevű fiai: amellett, hogy a bőrmellény-bőrkalap párosítással úgy néztek ki, mint egy lestrapált westernhősbe oltott Ian Astbury ’87-ben, a hangszereikkel egy olyan fennkölt zenei sodrást hoztak, amit csak egy hömpölygő folyóhoz tudnék hasonlítani, már ha ez nem volna kissé komikus. Ađalbjörn Tryggvason tulajdonképpen kifogástalanul énekelt, csupán a bugyborékoló orgánummal elővezetett konferálásai voltak megmosolyogtatók, de hála a jó égnek, a Sólstafir nem Edda, és Ađalbjörn nem Pataky Attila, itt a zenén van a hangsúly, nem a fölös locsogáson. Így aztán egymás után sorjáztak a nem egyszer tíz percet meghaladó kompozíciók, úgy, mint az orkánerejű Nature Strutter vagy a She Destroys Again, amely elszállt, trip-jellegű részeket és hardcore punkos (!) elemeket egyaránt tartalmazott. A „Köld” albumos Pale Rider nálam nagyobb kedvenc: olyan, mintha a viking korszakos Bathory nordikus ünnepélyessége lépne frigyre a vérbő rock ’n’ rollal és a vihartempójú black metallal. A kegyelemdöfést pedig a negyedórás, improvizatív, őserejű Ritual Of Fire-rel adták meg, és most patetikus leszek: igen-igen kevés ennyire hatásos és lélekemelő-lélekmarcangoló dal született a rockzenében, mint ez; benne van a Természet minden apró rezdülése, égbekiáltó fájdalma… Sokan hiányolták a banda „slágerét”, a Love Is The Devil (And I Am In Love) címűt, de nekem nem hiányzott, ez a koncert így volt tökéletes. Mint az izlandi táj.
Ha piszok volnék, azt mondanám, hogy a Sólstafir után legszívesebben hazamentem volna, mert bármi jöhet is utána, az csak az Élményt csorbítja; még ha nem is teljesen ez történt, de tény, hogy ez est hátralévő része már meg sem közelítette azt a katarzist. Sőt, katarzis sem volt… Az előzetes hírekkel ellentétben a Secrets Of The Moon következett, ugyanis történt egy kis csere, így a Code zárta a programot. A Hold Titkai szép név, a zene már nem annyira, de a játék neve black metal, a szépséget ne itt keressük. A banda 1995-ben alakult a németországi Osnabrückben, s míg a debütáló anyaguk („Stronghold Of The Inviolables”) tipikusnak mondható black veszett tekerésekkel, kásás, száraz keveréssel, addig a 2004-es „Carved In Stigmata Wounds”-on már a mai SOTM ízvilág tárul elénk: hideg-rideg hangzás, folyamként örvénylő gitártémák, komor atmoszféra, a nem ritkán 8-9 perces komplex tételek pedig csak úgy hemzsegnek a tempóváltásoktól. Ettől függetlenül a harmadik szám környékén kezdtem elveszteni a fonalat – és az érdeklődést. Mert hiába a tiszta hangzás, hiába a látványos színpadkép és a szemrevaló – ámde enyhén mufurcarcú – bőgőslány, ha az egyébként kellően súlyos témák csak úgy jönnek-mennek egymás után, és a koncert végére alig emlékszem valamire mindezekből. Persze nem egy habkönnyű muzsikára esküdött fel a SOTM legénysége és egy szem leánysága, és az is elképzelhető, hogy mivel kevésbé ismerem a számaikat, több hallgatás szükségeltetik azok megértéséhez. A friss termésük („Privilegivm”) fekete almás borítója annak idején azonnal megfogott komor puritánságával, és erről a lemezről hangzott el az első támadás, a gyors és lassú őrléseket egyaránt felsorakoztató Sulphur. És a koncert alatt bizony nem egyszer a Satyricon neve villogott a fejemben sötét neonbetűkkel, noha a SOTM többször merül alá a death metal mocsarába. Kizárólag az utolsó két korongról szemezgettek: a 2006-os „Antithesis”-t a Ghost, az Ordinance, a Lucifer Speaks és a Seraphim Is Dead képviselte, az új albumot pedig a Queen Among Rats illetve egyik kedvencem, az I Maldoror, amelyet vélhetően Lautréamont szürrealista műve, a Maldoror énekei inspirált.
A norvég/angol Code eleddig csupán két lemezt adott ki, ami nem tűnik soknak, de mindkettő igényes, minőségi munka (a 2005-ös „Nouveau Gloaming”-ot a sajtó az egekig magasztalta, és minden idők egyik legjobb brit black albumának kiáltották ki), különleges muzsikájuk leginkább a már említett Arcturusszal, a Throns-zal és kismértékben a késői Emperorral hozható rokonságba, ha nagyon akarjuk. A bandát egyébként 2002-ben hoztak létre egykori Ved Buens Ende, Dřdheimsgard, Ulver és Void tagok. A fiúk az intrót követően a Smother The Crones-szal nyitottak, amely az ez évi „Resplendent Grotesque” című munkájuk kezdő dala is egyben. A közönség soraiban azonmód megkezdődött a mozgás, mintha legtöbbjük csak a Code miatt jött volna el a Dieselbe – és talán így is volt. Egymást követték a számok hol az első, hol a második lemezről, de ami otthon, a szoba félhomályos magányában jóleső érzést ad a sötét és avantgárd léleknek, az élőben – legalábbis aznap – nem nyújtott olyan kellemetes perceket. Közrejátszhatott ebben az énekes Kvohst (Mathew McNerney) idegesítő és bizony nevetséges színpadi jelenléte is: nem elég, hogy úgy nézett ki, mint egy lendkerekes minimanó, aki ötkilós fordított kereszttel a nyakában, hátranyalt hajjal, kimeszelt arccal ficánkolt grimaszversenyt rendezve, de a dallamos énektémákkal is meggyűlt a baja, legalábbis én végig bántóan hamisnak hallottam, ahol álltam. Nem egy meggyőző frontember-típus, az biztos, bár ezzel a véleménnyel talán egyedül vagyok, hisz a publikum a tenyeréből evett, és több fórumon is csupa jót olvastam a teljesítményéről. Kinek a pap… A rajongók azonban kaptak egy nagy adag Code best of-ot, olyan csemegékkel, mint például az I Hold Your Light, az Aeon Cinders, a Tyburn vagy a Brass Dogs.
Felemás érzésekkel távoztam tehát a Dieselből, mert bizony némi csalódást is elkönyvelhetek, főként a Code miatt. Talán más lett volna a gyerek fekvése, ha ők nyitják a sort, és a Sólstafir zárja, kettejük között a Secrets Of The Moonnal. Mert először ugye jobb túlesni a kényelmetlenebb dolgokon, hogy aztán átadjuk magunkat a katarzis-élménynek – Izland vikingjeinek köszönhetően.
|