beszámoló [koncert]  2010. november 9. kedd   13:53

nincsen hozzászólás

  „Kiváló előadás volt, remélhetőleg mihamarabb viszontlátjuk őket újra.” - írtam 2008-ban a Stuck Mojo-ról, amikor az Ektomorf előtt játszottak az A38 hajón. Két év nem olyan sok idő, szóval a viszontlátásra szerencsére nem kellett túl sokat várni. Most 2010-ben a Dürer Kertben lépett fel az amerikai rap/metal legenda, és ez az este ezúttal kizárólag róluk szólt, hiszen a többi előzenekar gyakorlatilag az ismeretlenség homályából érkezett hozzánk.
  Ez alaposan meg is látszott a ma estén, ugyanis amikor a Dürer Kertbe megérkeztem, elképedve láttam, hogy mindössze néhány lézengő van jelen a teremben. Oké, hogy viszonylag korai volt még az időpont, de a kb. 10-15 fős létszám, és a színpadon lévők iránti totális érdektelenség akkor is durva. Épp az Over Promises zenekar zúzott a deszkákon, ahonnan csak a Nasmith gitáros Czeglédi Sándor volt számomra ismerős pont. A Nasmith-hez hasonlóan metalcore-t játszanak, csak jóval több thrash/death metal hatással. Nem is volt rossz, amit csináltak: reszelős, zúzós, blastbeat-es témákból volt itt jópár, az elmaradhatatlan metalcore breakdown-okat is megtalálhattuk, dallamos ének terén talán csak egyetlen számban segített be a basszusgitáros. Nagy átéléssel játszott a zenekar, a két gitáros elszánt arccal reszelte a riffeket, a dobos munkáját szintén kifejezett élvezet volt hallgatni, figyelemreméltó teljesítményt nyújtott. Az éneket láttam kissé jellegtelennek, legalábbis a Nasmith énekes Rajmund ezerszínű hangjához képest mindenképpen. Kokó unos-untalan elismételgette a myspace oldaluk elérhetőségét, minden módon megpróbálta mozgásba lendíteni az apatikus közönséget, de semmi nem segített.
  
  A második fellépő a Black Swan zenekar volt, akikről semmit nem lehetett tudni, még a koncertplakáton sem szerepeltek. Sőt még az interneten is szinte lehetetlenség rájuk találni. Hogy honnan pottyantak ezek ide a Dürer Kertbe, ki tudja...?
  Egészen pontosan Írországból pottyantak, legalábbis ezt különösen kihangsúlyozta az énekes, hogy ők bizony nem angolok. A zenéjük viszont alaposan meglepett, mert olyan előadást kaptunk tőlük, hogy ha nagyobb létszámú és aktívabb közönség lett volna jelen, tutira megcsinálták volna a hangulatot!
  Zeneileg az Audioslave, Pearl Jam, Soundgarden, Alice In Chains világával lehetne talán a legjobban körbeírni őket, Keith Caffrey énekes torkában ott lapul minden, amit ez a stílus megkövetel. Talán ő a banda legerősebb pontja, elképesztően jól énekelt! De a Megadeth pólót viselő (és a megszólalásig Wes Borland vörhenyes hasonmásának tűnő) gitáros is átéléssel és vidám grimaszokkal szólózott mind az egy fő aktívabb jelenlévőnek... A többiek továbbra is 10 méteres távolságra álltak a színpadtól, és Keith Caffrey unszolására és magyarul elsütött mondataira sem voltak hajlandók előbbre fáradni. Szóval hiába játszott magas színvonalú zenét a Black Swan, és akármennyire is adott volt a lehetőség egy hangulatos bulira, még mindig semmi lelkesedést nem lehetett tapasztalni a deszkák előtt.
  A soron következő Lies zenekarra már nekem is elfogyott a türelmem, ráadásul a samplerrel erőteljesen dúsított, elvont-vontatott zenéjük olyan észveszejtően unalmas volt, hogy már csak a Stuck Mojo-ban bízhattam, mint egyedüli lehetőség, akik még jóra fordíthatják az estét. A Dürer kisteremben éppen valami alter rock (?) koncert ment, egész sok és fiatal jelenlévővel, nekem meg kb. égett a pofám, ha arra gondoltam, hogy nem lett volna elvetendő ötlet a két terem programjának felcserélése, hadd zúzzon az 1989-ben alakult, stílusalapító bandaként tisztelt Stuck Mojo inkább a kisteremben...
  
  Aztán amíg ezen gondolkoztam és pár pillanatra nem figyeltem, mire visszanéztem, máris felduzzadt a nagyterem létszáma...! Honnan a pokolból bújt elő hirtelen ennyi ember!!?? Mire a Stuck Mojo tagsága a színpadra lépett, már elfogadható mennyiségű érdeklődő gyűlt össze, mégpedig nem 10 méteres távolságban, hanem a színpad előtt tolongva, ahogy tisztességes rajongóhoz illik. Mindez azt mutatta, hogy a mai koncertre jegyet váltók kizárólag a Stuck Mojo miatt jöttek, a többi zenekar nem is érdekelte őket. Az amerikai banda nótáit viszont oda-vissza ismerték, és óriási elánnal vetették bele magukat a tombolásba.
  Rich Ward-ékat tehát nagy ováció fogadta, és ahogy belecsaptak a húrokba, az egész terem zsongani kezdett. A metalosok közül nyilván sokan acsarkodnak a rap/hiphop zenére, a Limp Bizkit-et és társait egy kanál vízben megfojtanák, de a Stuck Mojo-ban éppen az a jó, hogy mind a metal, mind a hiphop legjobb elemeit tudták összekombinálni olyan módon, hogy a végeredmény ütős és hangulatos legyen, ne pedig valami szirupos trutyi, mint a (belőlük kifejlődött!) nu-metal bandák jó része. A súlyos metal riffek, a Panterás groove-ok, és a hiphop ugrálásra ingerlő lüktetése adja a Stuck Mojo utánozhatatlan jellegzetességét, ami 2008-ban az A38-on, most pedig a Dürer Kertben is totális sikert aratott.
  
  Talán ami először feltűnt, hogy csak négyen penderültek a deszkákra, a 2008-as koncerten ritmusgitározó Mike Martin nem volt közöttük. Az ősrocker kinézetű fazon minden csinnadratta nélkül, szőrén-szálán eltűnt a zenekarból, mint ahogy nem találkozhattunk Steve Underwood dobossal sem, aki szintén ott volt az A38-on. Helyére a nagydarab Bud Fontsere érkezett vissza, akinek a kezdetektől fogva összeforrt a neve a Stuck Mojo-val, Dürer Kertben ismét ő püfölte a bőröket, mégpedig elég látványosan.
  Az egygitáros felállást nem okozott problémát Rich Ward-nak, aki így még jobban kiélhette magát. Azzal a jellegzetes ugró mozgásával megállás nélkül pattogott, keresztbe-kasul rohangált a színpadon. Mindvégig egyetlen hatalmas mosoly volt az egész ember, rendkívül vidáman és jó hangulatban szállította a fantasztikus Mojo groove-okat. Rich-nek a vokálozásban és a dallamos énekben is kiemelt szerepe van, de csak annyi időt tölt a mikrofon előtt, amíg letud egy énekrészt, utána máris ugrál tovább.
  Basszusgitáron Sean Delson régóta tagja már a csapatnak, ő is nagy örömmel tette a dolgát a deszkákon, szintén nagy vigyorok keretében biztatta a közönséget. A frontemberi posztra pedig Bonz helyére remek választás volt Lord Nelson, ez az A38-as bulin és ezúttal is egyértelmű lehetett. Az óriási feka rapper ugyancsak kiválóan adta elő a nótákat, nem nyugodott, amíg mindenkit mozgásba nem lendített. Ehhez gyakran elővette a legutóbbi koncert kapcsán is emlegetett vadállatias arckifejezéseit, amelyektől tuti hogy mindenki összecsinálná a gatyát, ha egy sötét kapualjban szembesülne velük...
  
  Igazi „best of” programot hallhattunk a zenekartól, főleg a 2000 előtti nótákból szemezgettek. Jobb számlistát talán nem is állíthattak volna össze, hiszen a jelenlévők átlag életkora 25-30 körül lehetett, vagyis ismerték a Stuck Mojo életmű minden darabját. Az Enemy Territory és a Trick máris megteremtették a hangulatot, az őrület pedig folytatódott az F.O.D., That´s When I Burn, Metal Is Dead, Tears, (Here Comes) The Monster dalokkal. A rajongók szinte kívülről fújtak minden sort, Lord Nelson-nak nem kellett megerőltetnie magát, ha egy kis közönségénekeltetésre vágyott. A csapat egyetlen intésére egy emberként ugrált az egész terem. Néha egy-egy rajongó még a színpadra is felkeveredett, a Rich és Nelson pedig örömmel nyújtották oda a mikrofont számukra.
  Nem volt megállás a tombolásban, a Twisted hatalmas közönségkedvencnek bizonyult, a 2008-ban megjelent Southern Born Killers lemezről megkaptuk a klipes Open Season-t, innentől már csak a korábbi termések kaptak helyet, mint a Throw The Switch, Rising, Southern Pride, és végezetül a 2 Minutes Of Death és a Not Promised Tomorrow. A legutolsó, The Great Revival című albumról egyetlen dal sem hangzott el, ezt a zenekar nem is tekinti egy túl jól sikerült alkotásnak, de a ´90-es évek klasszikus Stuck Mojo nótái abszolút taroltak.
  
  Nem is kérdés, hogy Rich Ward a banda agya, igazából szinte minden kommunikációt ő folytatott a közönséggel, Lord Nelson csak színesítő jelleggel kotyogott közbe olykor. Ki hinné, hogy már 40 éves is elmúlt ez a fazon, aki még mindig úgy ugrál és hálálkodik a színpadon, mint egy bizonyítási vágytól égő tini. Rich teljesen el volt ragadtatva a közönség szeretetétől és a Dürer Kertben uralkodó hangulattól (pedig igazából mi tartozunk köszönettel neki, hiszen ők teremtették meg!), a turné eddigi legjobb, leghangulatosabb állomásaként nevezte meg Budapestet, és ezt minden további nélkül el is hihettük neki. Végtelenül szimpatikus volt ez a szerény fickó, aki már rég tisztában van vele, hogy az ő hátukon felkapaszkodott csapatokkal ellentétben ők már sosem lesznek sztárok, de nem is ez motiválja őket, hanem a közönség, a rajongók lelkesedése. Rich-nél közvetlenebb, szimpatikusabb zenészt nem sokat találni: szívhez szóló hálálkodása után még a gitárládát is behajította a nép közé, aztán pedig rendületlenül pacsizott és dedikált, mindenkihez volt pár kedves szava.
  Akármennyire is furán indult ez az este, a Stuck Mojo feltette az i-re a pontot, ugyanis az év egyik legélvezetesebb koncertjét kaptuk tőlük. Az előzenekaroknak sajnos nem sok babér termett, de biztos vagyok benne, hogy bármennyiszer is ellátogat hozzánk a legendás Stuck Mojo (Rich Ward az anyja életére esküdözött, hogy az első adandó alkalommal jönni fognak ismét!), mindig lesznek elegen, akik nagy szeretettel fogják várni őket. Ez a beszámoló is ezt hivatott elősegíteni.

Kulcsszavak:
  stuck mojo     black swan     lies     over promises 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás