szerző: TokiEz a való világ...? Szubjektív merengő
Egy egyszerű kedd este, nyugalmasan, otthon... amikor békésen a távirányítóért nyúlok, hogy a megszáradt ruhák hajtogatása közben mégis legyen valami háttérzaj... és összeszorul a gyomrom. Szorongás tör rám a jövőtől, vagy még inkább a gyerekeink jövőjétől. És mindennek okozója csupán néhány bulvárműsor és egy-két híradó
Főműsoridő... Sokak örömére újraindult a Való Világ, mely most a beválogatós szakasznál tart. Két szőke lány és egy barna, remegő hangon magyarázza a közönségnek, hogy „egész életében erre a lehetőségre várt”. Bár még én sem vagyok túl koros, az első benyomásom mégis nagymamásra sikeredett: Hát nincs ezeknek a szerencsétlen lányoknak anyja? Nincs valaki, aki megrángatná a vállukat, hogy Lányom! Legyen életed lehetősége az, hogy tanulsz, lesz egy jó állásod, karriert csinálsz, megtalálod az igazit, gyerekeid lesznek és családod, hogy körbeutazod a földet, hogy felfedezel egy vegyületetde az isten szerelméért! Ne a szexuális életed és az anyagcseréd közszemlére bocsátásától várd, hogy megkapod életed lehetőségét!
Valami baj ezzel a világgal. Baj van azzal, ha 5 perc hírnévéért, bárki alkut köt az ördöggel, hogy aztán húscafatként végezze a bulvárlapok hasábjain. Látni kellene valahol, hogy hiába hirdeti a műsor, ez a való világ,” ez nem az. És nem értem, nem tudom felfogni, hogy a már említett három lánynak ezt hogy-hogy senki sem mondja el. Az egyik lány megtudja, hogy bejut a villába, szinte zokog a boldogságtól, családjához rohan, megöleli őket, majd a műsorvezető felhívja a nézőket, hogy szavazzanak, celeb1 hogyan szúrjon ki celeb2-vel a holnapi adásban, amit majd persze élőben közvetítenek... A nézők tapsolnak, mindenki boldog.
A másik kereskedelmi csatornán ezalatt hírességeket két más híresség gusztustalan és vicces feladatokra vesz rá, hogy teljesen hülyét csináljanak magukból, bukósisakban, alakot kiemelő ruhában essenek-keljenek... És a néző ismét boldog. Vagy nemde nézi és nevet.
És a kérdésem, amit már számtalanszor feltettem ismét megfogalmazódik:
Vajon az igény szüli a kínálatot, vagy a kínálat az igényt? Valószínűleg a legtöbben az elsőre szavaznának. Én viszont ebben nem vagyok biztos. Intelligensebbnek tartom ugyanis a magyar társadalmat ennél - lehet, hogy naív módon - és hiszem, remélem, hogy az igény formálható lenne. Mert egykoron nézte a magyar ember a Deltát és a tudásalapú vetélkedőket, volt Vers mindenkinek és színházi közvetítés, meg Álljunk meg egy szóraÁm a mostani műsoroktól szépen lassan elhülyülünk. Elhisszük, hogy kell és hogy jó, mert nincs más.
Otthon már nem akarunk tanulni, fejlődni...és így épülünk le szépen lassan
Nem véletlen, hogy az ismerőseim körében egyre többen egyszerűen bojkottálják a két legnagyobb kereskedelmi adót, és helyette ismeretterjesztő adókat néznek. Mert abból legalább tanulhat is az emberfia/lánya valami újat, és szélesítheti a világlátását. És az sem véletlen, hogy a bulvárosított híradókat is egyre kevesebben nézik. Ma ugyanis csak az a hír, hogy „meghalt, felrobbant, beperelte, megveret,” az sohasem, hogy újjáépült, megmentette, meggyógyult, felavatták. És ahogyan elhisszük, hogy csak a rossz hír a hír, úgy szürkül egyre az életünk és a világ. (A témával kapcsolatban ajánlom Michael Moore Kóla, puska, sültkrumpli című filmjét.)
Csoda hát, hogy beteg és buta a társadalom? Szerintem az a csoda, hogy egyáltalán ilyen még, amilyen, és nem rosszabb. A műsorkészítők és szerkesztők azonban felismerhetnék végre, a média, mint hatalmi ág, óriási szereppel és felelősséggel bír, felelős a társadalmi értékek formálásért, a tudásért és a művelődésért. Hatalmas pozitív eszköz lehet ez, ha megfelelően használják. Amíg azonban ez nem így van, az embereknek kell felismerniük, hogy mi az, amiből kérnek, és mi az amiből nem, mi az ami építi őket, és mi az, ami rombolja, valamint hogy mik a valódi igényeik.
Én is így tettem. Ki is kapcsoltam hát a dobozt, és feltettem egy Beatles CD-t.
16:58
