Gyors recenzió lesz, gyors a lemez is, meg rövid. Inkább minialbum, kilenc rövid szösszenet, meg az a fene nagy vidámság. Magam sem értem, de ezeknek a számoknak a demós verziói még teljesen hidegen hagytak, most pedig együtt éneklem Gibbonnal az összes nótát, fújom valamennyi szöveget (ennyit számít a jobb hangzás). Persze nem nehéz: egyszerûek a dalok, baromira fogósak a témák, a refrének, feelinges az egész produkció. Szóval két hallgatás, és garantált a fertõzés. Már ha fogékonyak vagyunk arra a fajta laza pop-punkra, amit Anyuci Kedvencei tolmácsolnak. Kezdjem el sorolni? Hasonló a véna, mint a Green Day-nél, a Blink-182-nál, a Bad Religionnél (azért nem sorolok többet, mert ezeket ismerik a legtöbben), azaz tipikusan Amerikát majmoló (nem bántásképpen, csak Gibbon miatt nem hagyhattam ki!), könnyed, deszkás kaliforniai punk a stílus, olykor ska-s befolyással. A hanganyag által kiváltott hatás pedig kellemes. Elvégre ki ne szeretne énekelni olyan slágeres irományokat, mint a címadó „Egyszerû történet”, a „Csak egy kis ska”, vagy a „Mesevonat”?
Fiatalos lendület, fiatalos nyelvezet, fiatalos elõadásmód: ez a fia-punk, ha már a családtagoknál tartunk. A jó, a rossz és a csúf bemutatkoztak. Durr neki.
09:12
