beszámoló [koncert]  2023. február 15. szerda   13:13

nincsen hozzászólás

  A Bullet For My Valentine koncertje is a nagy elhalasztósok közé tartozott, míg végül sikerült megtalálni a nyugis pillanatot ahhoz, hogy a budapesti előadás is megtörténhessen. Ezt a koncertet nem alakították afféle minifesztivállá, ahogy mostanában szokás, hanem klasszikus módon, előzenekarokkal érkezett a walesi csapat, akik némileg más stílusbesorolásukkal színesítették az estét. Persze a hangsúly a Bullet For My Valentine-on volt, akiknek nem ez volt a legelső jelenésük Magyarországon, de az izzasztó teltház alapján népszerűségük továbbra is töretlen.
  Először az amerikai metalcore csapat, az Atreyu érkezett a deszkákra, akiket nagyjából a ruhatár sorból lehetett követni, mert ilyen nagy tömegnél sajnos elvérzik a Barba Negra ruhatár részlege. Az Atreyu-t láttam már élőben korábban, a metalcore műfajnak egy fontos, ám nem megkerülhetetlen csapata ők véleményem szerint. A műfaji stílusjegyeket jól művelik, van pár emlékezetes számuk, de valahogy sosem éreztem azt, hogy valami nagy dologról maradok le, ha nem követem a munkásságukat. Ma is jól kiszolgálták a közönséget, teljesen rendben volt a koncertjük, de ha már metalcore műfaj, biztosan több csapatot tudnék kapásból felsorolni, akik emlékezetesebb zenét játszanak.
  
  Az ukrán Jinjer már komoly nevet szerzett a színtéren. Szokás ezt kizárólag Tatjana Shmailyuk énekesnő valóban különleges és szuggesztív előadásmódjának tekinteni, valamint az akár másodpercek alatt váltogatott hörgés-éneklés kombinációjának, ami még manapság is meglepetésnek számít egy hölgy torkából hallva. De az igazság az, hogy a zenei háttér is elengedhetetlenül fontos a sikerükhöz, hiszen Roman Ibramkhalilov, Eugene Abdukhanov és Vladislav Ulasevich triója olyan furfangos zenei képletekben gondolkodnak, amelyektől szintén nem mondható mindennapinak a Jinjer zenéje.
  Mindez egyébként egyben a hátrányuk is (már ha az egyáltalán), mert mostanra sikerrel eljutottak oda, hogy sokan felkapják a fejüket a Jinjer név hallatán, komoly headliner turnékat is bonyolítottak már, de a nagyobb közönség számára nehezebben befogadható zenével nem nagyon látom, hogy ennél nagyobbra tudnának nőni. Magam is több ismerősömtől hallom, akik elismerik a Jinjer tehetségét és teljesítményét, de nem igazán bírnának egy teljes koncertet végighallgatni tőlük.
  Persze a csapatnak minden bizonnyal nem is ez a célja. Ők a maguk progresszív, agyas, komplex, tördelt ritmusú zenei gondolataikat szeretnék kifejezni, és ha az valakinek tetszik, az is jó, ha nem, azt se bánják. De a jelek szerint aggódniuk sem kell, hiszen ma is sokan megjelentek a nézőtéren, hogy végigzúzzák a csapat buliját.
  
  Tatjana ma egy nagyon vadító szerelésben érkezett, ami a folyamatos félhomályban és a fények által megvilágítva nagyon jól kihangsúlyozta az idomait, nőies mozdulatai pedig különösen izgalmasnak tűntek. Ugyanakkor az énekesnő ma is pillanatok alatt váltott éteri éneklésből ordító vadállat üzemmódba, ez a Jinjer egyik fő jellegzetessége. A többiek rajta kívül nem igazán szántották fel a deszkákat, de azért így is alapos zúzás ment a színpadon.
  Egyik legkorábbi slágerükkel, a Who´s Gonna Be The One-nal kezdtek, de a koncert alapvetően legújabb nagylemezükről, a 2021-ben megjelent Wallflowers-ről szólt. Másodikként erről jött a Copycat, a koncert vége pedig egy az egyben Wallflowers-es dalokból állt, vagyis a Dead Hands Feel No Pain, Colossus, Wallflower, Call Me A Symbol sorozata jelentették a koncert végét. Ezen kívül a korábbi pár év termései kaptak ma helyet, így a Home Back, a Judgement (& Punishment), a Pit Of Consciousness és a Perennial hangzott el ma.
  
  Ukrán csapatként természetesen adta magát, hogy hitet tegyenek a békevágy mellett, de tőlük ez teljesen megérthető és hiteles, nem valami olcsó hatásvadászat. A kék-sárga reflektorok is jó látványelemként szolgáltak.
  Maga a program teljesen korrekt volt, bár személy szerint hiányoltam néhány olyan dalt, amelyek megalapozták a hírnevüket és a mai napig is a legnépszerűbbeknek számítanak tőlük. Ilyen például a finom nyugiból alattomosan támadó Pisces és a jó ritmusú Teacher, Teacher. Szerintem ezzel voltak még így páran.
  
  Furcsa belegondolni, hogy a Bullet For My Valentine-t ma már veterán bandának nevezhetjük, hiszen 1998-ban alakultak (igaz, akkor még más néven), pedig valahogy még ma is ösztönösen azok a snájdig poszterfiúknak a képei ugranak be róluk, akik legnagyobb sikereik idején voltak. Emiatt egyébként szerintem sokak látókörét elkerülte a csapat, mert a „vérbeli metálos” ugye már csak zsigerből is elkerül és pózernek nevez mindenféle olyan bandát, akiknek a poszterei tinilányok falát díszíti és a számára elfogadhatónál nagyobb ismertséget, népszerűséget szerez.
  Pedig ha csak egy kicsit is a mélyére nézünk, a Bullet For My Valentine bizony nagyon is gitárorientált zene, komoly dalszerzési teljesítménnyel, szóval minden, csak nem feketével kihúzott szemű lányoknak való tini pop-rock. Másrészt azért Matt Tuck-ék felett is elrepült az a 25 év, bár a frontember hangja gyakorlatilag semmit nem kopott, azért Michael Paget gitáros baromi látványosan megöregedett.
  
  Bár egyértelműen Matt Tuck a Bullet For My Valentine énekes frontembere, az énekbe Jamie Mathias basszer is igen jelentősen beszállt, sőt sokszor kifejezetten ő vitte a prímet. Ahogy fentebb is említettem, a gitármunka mindig is pazar volt a walesi csapatban, ebben Matt és Michael remek párost alkottak.
  Mivel ez az este tényleg a Bullet For My Valentine-ról szólt, igen szép játékidőt és sok lejátszott dalt kaptunk. Mindez annak is köszönhető, hogy pár konferálástól eltekintve a csapat nem húzta az időt a dumálásokkal, inkább a zene dominálta ezt az estét. Ez a látvány tekintetében is igaz, semmi ütősebb színpadkép vagy felépítmény nem színesítette a produkciót – a srácok csak felálltak a színpadra és nyomták egyik számot a másik után. Úgy is lehet ezt interpretálni, hogy igazából ma este semmi nem vonta el a figyelmet a zenétől.
  
  Bár nyilván a kezdetek óta formálódott a stílusuk, igazából nincsenek szélsőséges elhajlások az újabb és a régebbi keltezésű dalok között, úgyhogy a program is kellően egységes volt ezekkel a dalokkal. Az olyan újabb keltezésű dalokat, mint a Knives, Over It, Piece Of Me, You Want A Battle? (Here´s A War) ugyanolyan örömmel fogadták a rajongók, mint a korábbi lemezek tételeit (4 Words, Hearts Burst Into Fire, The Last Fight, All These Things I Hate, Scream Aim Fire, Suffocating Under Words Of Sorrow).
  Nagyobb teret szenteltek ma legutolsó, Bullet For My Valentine címre keresztelt albumuknak, erről hallhattuk még a Shatter-t, a Rainbow Veins és a Death By A Thousand Cuts dalokat, az egyel előtti, az én ízlésemnek kissé felemásan sikerült Gravity albumról pedig még belefért a Don´t Need You.
  Tényleg nem volt itt nagy körítés, közönségnek való felelgetés és egyéb játékok, csak jöttek az újabb és újabb dalok. A rajongók viszont tudták a dolgukat, így hol ugráltak, hol énekelték a szövegeket és még circle pit-ek is kialakultak. A koncert végére jöhettek a legnagyobb közönségkedvenc dalok, a zúzós Your Betrayal, az akusztikus verzióban indító, aztán persze begorombuló Tears Don´t Fall és végül a refrénben erős Waking The Demon zárta a sort. A koncert hangzása minden igényt kielégített, szépen és tisztán szólt minden, a közönség megkaphatta a legjobban várt nótákat, szóval tényleg magával ragadó bulit élhettünk át. A búcsúzkodás után még hosszabb ideig maradtunk, igaz ennek a jelentős részét a ruhatárnál való újabb sorban állás tette ki, de ettől függetlenül ez az este nagyon rendben volt.

Kulcsszavak:
  bullet for my valentine     jinjer     atreyu 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás