szerző: MorelloDelain, Illumishade 2024. január 27, Barba Negra Blue Stage
2021-ben meglepetésszerűen derékba tört az addig megbízhatóan robogó holland szimfonikus metalos Delain karrierje. A csapatból ekkor az összes tag kilépett, a billentyűs Martijn Westerhold kivételével. Még Charlotte Wessels énekesnő is, aki a kezdetektől a Delain arcát adta (nekem is a Delain nevéről egyedül Charlotte és az ő karaktere ugrik be lelki szemeim előtt). Ám aki ismeri a zenekar történetét, az tudja, hogy hiába általában a frontemberekkel, énekesekkel vizualizálják a bandákat, a főnök mindvégig a szürke eminenciás Martijn Westerhold volt, sőt az egész Delain is tulajdonképpen az ő szólóprojektjéből nőtte ki magát.
Az új kezdet azonban a jelek szerint egyáltalán nem okozott különösebb törést a Delain karrierjében, hiszen Martijn nemcsak villámgyorsan összeállította az új csapatot, de a 2021-es törés után mindössze 2 évvel már új album is megjelent a friss felállással, a Dark Waters.
Azért a felállás sem teljesen új, mert Martijn-nak sikerült visszacsábítani a 2000-es évek második felétől már korábban a bandában zenélő Ronald Alexander Landa gitárost és Sander Zoer dobost. Melléjük érkezett Ludovico Cioffi basszer és az ő hatalmas hullámos hajzuhagatja.
Az új énekesnőt pedig egy román hölgy személyében találta meg Martijn, így Diana Leah hangjával készült el a Dark Waters lemez. Ennek a bemutatóját láthattuk ma, megfűszerezve persze egy nagy adag régebbi dallal.
Egyetlen előzenekar volt, az Illumishade, de rosszul tette, aki az ő műsorukat kihagyta. Elég ha csak annyit mondok, hogy énekesnőjük az a csodálatos hangú, magával ragadó kisugárzású Fabienne Erni, aki az Eluveitie utóbbi éveinek vált meghatározó karakterévé és hangjává. Az ő képességeit ismerve biztosak lehettünk benne, hogy nem lesz kutyaütő banda az Illumishade, de a koncertjük még ahhoz képest is rendkívül szórakoztató volt, mint amit vártunk.
Bár Fabi igazi, jó értelemben vett nagybetűs művész, aki lenyűgöző énekhangja mellett több hangszeren is játszik. Szóval a zenei kifejezésmódja rendkívül széleskörű. Ezúttal nem láthattuk hárfával, mint az Eluveitie-ben (és hasonlóan folkos zenei világot se volt érdemes tőle ezúttal várni), de a zongora mögé több dal alatt is beült.
Zeneileg nehéz volna behatárolni az Illumishade produkcióját. Az első nóta, az Elegy például egészen súlyosan szaggatós, betonozós, modern hangzású volt, amit nem biztos, hogy előzetesen vártunk volna a törékeny Fabi-tól. Más dalok aztán egy kicsit könnyedebb, szintetizátorral dúsított heavy metalos megszólalással bírtak, de az említett zongora a lassúbb, érzelmesebb tételeknek szolgáltatta az alapot, ahol Fabi olyat énekelt, hogy a közönség veszett ovációban tört ki a dal végére.
A súlyos riffek felelőse inkább a szintén újkori Eluveitie tag Jonas Wolf volt, aki az egyik legszórakoztatóbb jelenség volt a koncerten. Mert ez is erősen benne volt a koncert sikerével és a jó hangulatban, hogy bár a zenében a komoly teljesítményt nyújtottak a tagok, de a marháskodásért se kellett a szomszédban menniük.
Ez főleg Jonas-nak volt köszönhető, aki volt hogy árnyékként bekövette a basszusgitáros arcot, annak nagy meglepődésére, máskor a rikító kék hajú billentyűs lánnyal bolondozott, de a konferálások terén is kitett magáért – ebben Fabi is partnere volt. Egyszer például megkérdezték, ki szeret táncolni, mert most egy diszkós számuk fog következni. A kissé értetlenkedő tekintetek és jelentkező kezek hiányában belekezdtek egy olyan marcona riffekkel felvértezett nótába, amiben aztán nem volt semmi diszkós. Utólag Jonas meg is dicsérte a közönséget, hogy talán csak 1-2 ember volt, aki jelentkezett, ez jó!
Másszor pedig arról érdeklődött, szereti-e a közönség a black metalt és a Carpathian Forest-et? Megint egy zúzósabb dalra számítottunk (amiben Fabi-t persze nem tudtuk volna elképzelni), de ennek a lett az eredménye, hogy Jonas egy buborékfújót adott a szemlátomást meglepett Fabi-nak (ez szerintem nem tervezett geg volt), aki nagy ováció közepette nagy nehezen kifújt néhány buborékot a közönség fölé. Ez lett tehát a Carpathian Forest-es keménység...
Szóval a fentiekből látható, hogy igazán szórakoztató produkciót kaptunk az Illumishade-től, ahol még nevetni is lehetett sokat. Fabienne Erni egy magával ragadó színpadi jelenség, a hangja is tökéletes volt elejétől a végéig, úgyhogy tényleg érdemes volt megnézni őket. Élvezetes felvezetés voltak a Delain előtt és 2 megjelent lemezükhöz képest egész sokat is játszottak.
A Delain kapcsán gondolom mindenki arra volt elsősorban kíváncsi, hogy teljesít az új hölgy, Diana Leah, mennyire átélhetően tudja előadni a régi dalokat. A főnök Martijn Westerhold teljesítményétől nem tartottunk, mint ahogy Ronald Landa-tól és Sander Zoer-től sem, hiszen ők lehúztak már néhány évet a Delain soraiban.
Kissé előreszaladva persze le kell szögeznem, minden a helyén volt, senkiben nem volt hiányérzet. Sőt az új basszert, Ludovico Cioffi-t is meg kell említeni, aki lelkesen rázta nagy rőzséjét és a hörgős énekben is szerepet vállalt. Diana pedig jó választás volt, nem is amolyan félszegséget éreztünk tőle a színpadon, hanem afféle gyerekes bájt, aki folyamatosan nagy mosolyokkal, szívecskék mutogatásával egyszerűen élvezi, hogy idoljaival egy színpadon játszhat és tinikora kedvenc dalait ma hivatalosan is ő énekelheti. Ezt el is mondta egyébként.
Charlotte Wessels talán vagányabb, metálabb kiállással bírt, sőt az utolsó Delain-es éveiben olykor egészen vadítóan szexi szereléssel állt színpadra, Diana ehhez képest félszegebb, kislányosabb, de ami a lényeg: a hangja teljesen megfelelő ide, jól tolmácsolta az újabb és régebbi dalokat egyaránt.
Elsőként persze a legutolsó album nótájával kezdtek, a The Cold-dal, aztán korábbi dalok kerültek előtérbe: a Moonbathers albumot egyedül képviselő Suckerpunch és az Apocalypse & Chill albumról szintén egyedüliként hozott Burning Bridges. Innentől már az új lemez nótái, illetve a Delain korai időszakának termései voltak napirenden. Diana pedig megmutatta, hogy teljesen jól tudja megszólaltatni mindegyik időszakát a Delain-nek.
A The Quest And The Curse, April Rain, Get The Devil Out Of Me, Sleepwalkers Dream, Invidia daloknál megfigyelhető volt, hogy az újabb szerzemények között vannak keményebb kötésű számok is, ahol Ludovico és Ronald durvább, hörgősebb vokálokkal is súlyosbították a helyzetet. Aztán a csapat színpadra szólította Paolo Ribaldini-t, aki nem ismeretlen a Delain előtt, hiszen több dalban is vendégszerepelt az olasz énekes.
Most is pontosan ugyanez volt a feladata, a Queen Of Shadow, Your Body Is A Battleground és az ikonikus The Gathering is az ő támogatásával szólalt meg. Nem kaptak ettől még teljesen más megközelítést a dalok, de jó volt ilyen módon színesíteni. Paolo aztán még a koncert vége felé 2 további dalra visszatért, a Control The Storm-ra és a Sing To Me-re.
Az említetteken kívül még a Don´t Let Go, Moth To A Flame, Not Enough, Mother Machine dalokat játszották, szóval kimondhatjuk, hogy az összes Delain nagylemez képviseltette magát, legalább 1 dallal. A konferálásokat sokszor Ronald végezte, de Diana is többször szólt a közönséghez, leginkább köszönetét fejezte ki a hálás fogadtatásért. Azt is elmondta, hogy innen a szomszédból, Romániából származik és valamilyen érthetetlen módon még sosem járt Magyarországon, de most végre itt van és nagyon jól érzi magát.
Ronald a koncert végénél elmondta, hogy most jönne az a játék, hogy nagy látványosan levonulnak, aztán a visszatapsra visszatérnek, de mi lenne, ha kihagynánk ezt a hülyeséget, és csak simán játszanánk tovább? A közönség persze vevő volt rá, így a program legvégén elhangzott a Delain egyik legismertebb slágere, a We Are The Others. Így a majdnem 1 és 3/4 óra játékidővel szerintem mindenki elégedett lehetett és szerintem a programban is megtalálta mindenki a kedvére való vagy épp kedvencnek számító nótákat.
Nem volt túlgondolva ez az este, egyedül az Illumishade lépett fel előzenekarként, de ők kifejezetten szórakoztató és zeneileg is kifogástalan produkciót nyújtottak ahhoz, hogy megérje itt lenniük. Az este viszont elsősorban a Delain-ről szólt, akik maximálisan kiszolgálták a közönséget. A tagcserék a jelek szerint jól sültek el, Martijn Westerhold továbbra is határozottan kormányozza tovább a Delain hajóját és a „sötét vizek” után kíváncsiak vagyunk, milyen tájak felé haladnak a továbbiakban.
08:43
