beszámoló [koncert]  2024. február 19. hétfő   07:28

nincsen hozzászólás

  A Bad Nerves lenyűgöző showjában felidéződik a Ramones vadsága és a The Strokes indie dallamossága. Magasfokú temperamentum és vad energiák keverednek, mindezt némi hashajtóval fűszerezve, hogy még izgalmasabbá tegyék a Barbás fellépésüket, ami körülbelül 30 percen át tartott. Az essex-i srácok láthatóan nem hagyták veszni lendületüket.
   Borotvaélesen, pontosan 20 órakor léptek színpadra, és belevágtak a feszes programjukba. Perzselő bpm-ek és néhol páros lábú sasszéval kiegészített színpadkép, semmi más nem kellett a mindent vivő showjukhoz. Kezdetben még csak lézengett a tömeg, ám a showjuk közepére a sátor majdnem kopra megtelt. A színpadkép szokványosan roppant zavaró füstfelhővel tarkítva pokolvörösben úszva; ez inkább hadviselésnél előnyös, mint koncerten. Szerintem a tűzokádó sárkányok földjén nincs annyi füst és vörös fény, mint a Bad Nerves showja alatt. Általában mindig megmagyarázzák, hogy ez így nagyon fasza és látványos, de nézőként azt mondom, hogy nem!
  Fergeteges powerpop-rock´n´roll lázadók, 300.000 fordulatra pörgetve hozták a Don´t Stop, Baby Drummer, Terminal Boy és a Radio Punk című dalokat, valamint a Ramones/Buzzcocks/Strokes energia bombáját. Egyébként nem rossz bakeliten, CD-n, Spotifyon vagy bármi más platformon hallgatva a stúdió anyagaikat, de az igazi flash mégis élőben jön szembe. A csapat nem szólt rosszul, de hiányoltam a megdöbbentően fülsiketítő 150-200db-es hangerőt, a basszusgitár melldöngető ütését, valamint a sikító gitárok hangját, amivel még jobban kiemelhették volna, hogy ők bizony a trónkövetelő Bad Nerves.
  Az egyik Punktastic interjújukban elmondták: „Ez adrenalin, semmi szófosás, rock and roll, és tényleg csak szórakozás. Ez az egyetlen indok, amiért elkezdtük ezt a zenekart. Csak egy albumot akartunk írni és egy bakelitlemezt nyomtatni... Nem volt kérdés, de azt hiszem, egy ideje túlléptük ezt, pont úgy, mint az eredeti elképzelésünket. Igazából csak annyit szeretnék, hogy megtöltsük a 100 férőhelyes, aprócska helyszíneket. Ez minden, amit akarok. Azok a kis, izzadós dobozos helyszínek, ha ezt meg tudom valósítani az Egyesült Királyságban és Európában, és olyan emberek jönnek el a koncertekre, akiket tényleg érdekel a zene, akkor már elégedett leszek.”
  
  Letaglózó felvezető után egy átlag alatti dj. blokk következett az átszerelési szünetben, majd felcsendült az ABBA himnusz, a Gimme! Gimme! Gimme! (A Man After Midnight), és a Nothing But Thieves lépett színpadra. A turné nyitódalával, a Welcome to the DCC-vel indították a programjukat, majd a DCC (2023), Moral Panic (2020) és Broken Machine (2015) albumaik köré szőtték műsoruk fő gerincét. A legnagyobb slágereik sorra kerültek, mint az Amsterdam, a Sorry, Impossible, Is Everybody Going Crazy?, Phobia, Welcome to the DCC, Overcome, Tomorrow Is Closed, Futureproof, vagy éppen a Real Love Song. Az esti műsorban azonban helyet kapott számos más kiváló dal is. Az essexi baráti kör több mint 10 év alatt hatalmas utat járt be, és mára korosztályuk egyik legkeresettebb előadójává vált - Conor Mason énekes-gitáros, Joe Langridge-Brown gitáros, Dominic Craik gitáros, Philip Blake basszusgitáros és James Price dobos.
  
  A koncert előtti pillanatokban a tömeg sátorlaptól sátorlapig állt, és tapintani lehetett a várakozás izgalmát. Hatalmas ováció fogadta a vörös fényben és áthatolhatatlan füstben úszó színpadra lépő tagokat. Kezdetét vette a show a Welcome to the DCC, a Dead Club City, Moral Panic és a Broken Machine albumok dalainak köszönhetően. Hatalmas energiák szabadultak fel a nyitó Welcome to the DCC, az Is Everyone Going Crazy? és a Tomorrow is Closed alatt. Megállíthatatlanul jöttek dalaik, a Real Love Song páratlan dallamvilágával, vagy a sokunk számára kiénekelhetetlen magas „C”-vel megáldott City Haunts zseniális szerzeményével.
  
  Elmondásuk szerint nem képzett zenészek, ami azért furcsa, mert olyan fantasztikus közönség dalokat írtak, amire nincs lehetséges magyarázat. Hihetelen alázatos előadásmódjuk igazából olyan daloknál tapintható, mint a Sorry, de a szintén vegyes érzelmeket kiváltó Do You Love Me Yet?, maga The Beatles-es felütésével érdekes vegyület, pont úgy, mint a rákövetkező három-négy szervesen ellentétes zenei alapanyagú dinamikus, és némi melankóliával megtűzdelt Unperson, mely kétharmadában felszabadító, egy harmadban szétszakító. A rákövetkező Phobia lüktetése, némileg hajaz Billie Eilish Bad guy dalára. A koncert utolsó harmadán olyan dalok kaptak helyet, mint a Futureproof dinamikus minimalizmusa, vagy az Impossible lágy harmóniái. A záróakkordot a NBT kötelező klasszikusával, az Amsterdammal, valamint a zseniális és hatalmas Overcome zárta.
  
  Budapesten a banda ismét megmutatta, hogyan lehet fokozni a Nothing But Thieves fokozhatatlanságát. Hihetetlen előadásmóddal szólították meg a közönséget a teltházas klubban. A hangulat felülmúlhatatlan volt, és a számok közti ováció volt a visszacsatolás. A buli után nem volt kérdés, hogy érdemes volt ismét ellátogatniuk Budapestre. A csapat tagadhatatlanul vérprofi, akik a hazai pálya a Wembley Aréna mellett is tudnak egy 3000 fős klubban is egy hiteles aréna show-t nyújtani, nem kevesebb, mint 150 percen keresztül.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: