beszámoló [koncert] 2024. szeptember 19. csütörtök 15:41
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloOverkill, Angelus Apatrida, One Machine 2024. szeptember 10, Barba Negra Blue Stage
Régen járt nálunk az Overkill, így legfőbb ideje volt már a veterán New Jersey-i csapat visszatérésének. Ráadásul nem is akármilyen társakkal jöttek, ugyanis fellépett még Spanyolország thrash metal kiválósága, az Angelus Apatrida, valamint egykor a Testament-ből, Nevermore-ból ismert gitáros, Steve Smyth saját bandája, a One Machine. Szóval egy igazi thrash orgia volt várható ezen az estén és aki eljött, biztosan nem is csalódott.
Ilyenkor kéne annak következnie, hogy egy olyan legendás, stílusteremtésben résztvevő alapbanda, mint az Overkill (akik rögtön ott loholnak a „Négy Nagy” mögött a felsorolásban), miért nem hírnevéhez méltó, nagyobb színpadot tud megmozgatni, mint a Barba Negra Red Stage. Azonban a legtöbbek talán mégse fájlalják annyira a dolgot, a Red Stage ugyanis sokszor kap kritikát a hangzása miatt, a kisebb Blue Stage-en viszont közmegegyezésesen jobban szoktak szólni a koncertek. Így őszintén szólva nem bántuk, hogy a kisebb színpad lett megnyitva Bobby „Blitz” Ellsworth-ék előtt. Aki akart, úgyis itt volt.
A One Machine még szerényebb közönség előtt kezdhetett, de szép lassan bővült azért a létszám. Örültem, hogy ismét a színpadon láttam Steve Smyth-t, még a Testament-es időszakból vannak róla emlékeim és a hatalmas hajzuhataggal megáldott gitáros jellegzetes kiállásával, szólóival kiválóan megállta a helyét, még olyan csúcsbandákban is, mint a Testament vagy a Nevermore.
Saját bandája, a One Machine azért közel sem olyan karakteres, emlékezetes, mint a fent említettek. De azért lehetett érdekességeket találni. Egyrészt nagyon érződik, hogy gitáros aggyal rakták össze a dalokat, hiszen nagyon gitárcentrikusak a számok, sok a szóló, ikerszóló. Olyannyira, hogy némely nóta annyira echte ’80-as évek feeling, hogy valahol felsírt egy Ronald Reagen...
Az old school hatást erősíti Tasos Lazaris frontember sikoltozós orgánuma, amely sok helyen a korai Death Angel-t juttatta eszembe, esetleg a Vicious Rumors-t. Úgyhogy a minták adottak voltak, a zene se volt rossz, ami Smyth-ék keze alól kigördült, de azért azt se mondanám, hogy túl sok minden maradt meg a végére. Örültem, hogy láttam a szőke loboncos gitárost, súlyos betegségen is túlesett, úgyhogy tényleg nagy öröm őt és a társait a színpadon látni, de a zenéjüket semmiképpen nem nevezném letaglózónak.
Az Angelus Apatrida már több joggal pályázhatna a jelzőre, a spanyol thrasher-ek ugyanis nem csak kiválóan kitanulták a műfaj minden csínját-bínját, de dalszerző képességeik is átlagon felüliek. Ebben talán nem csak a képességek játszanak szerepet, hanem az is, hogy a felállás már lassan 25 éve (!) változatlan formában együtt van, ami manapság egészen kivételesnek mondható. (Te jó ég, 25 éve...? Most gondolok bele, a 2000-ben alakult bandát még ma is ösztönösen ifjonc, thrash metalos újhullámosok közé sorolnánk, pedig hát...)
Szóval azért öregednek a srácok, ami egyébként nem igazán látszik rajtuk, maximum Guillermo Izquierdo frontember növesztett bűnronda szakállkölteményt. Legalábbis hasonló fizimiskával emlékszem rájuk, mert a 2010-es évek közepe felé többször jártak felénk, el lehet őket csípni itt-ott. Úgyhogy legfőbb ideje volt, hogy 2024-ben ismét jöjjenek és megmutassák nekünk legfrissebb albumukat, az Aftermath-t.
Lehet, hogy valaki matekóra után még pont becsöppent a koncertjükre, az viszont eszelős zúzást láthatott, a deszkákon innen és túl. Az Angelus Apatrida a jól megírt, karakteres, gitárszólókban dús számok mellett az intenzív színpadi zúzásról is ismert, ma is rendesen odatették magukat a srácok.
A program lehetett volna hosszabb, a One Of Us, Indoctrinate, Cold, We Stand Alone, Give ´Em War, Sharpen The Guillotine és a You Are Next fértek bele ebben az estébe.
Ezek alapján rá lehetett érezni, hogy az újabb számaik is vannak olyan jók, mint a régiek, szóval a csapat még ma is hozza a színvonalat. A közönség szintén lelkesen zúzott, lóbálta a haját az újabb és újabb thrash csapásokra, úgyhogy kimondhatjuk, hogy az Angelus Apatrida gépezete cseppet sem rozsdásodott. Jó lenne egy saját koncert is tőlük, ahol terjedelmesebb játékidővel mozgathatnák meg a hazai thrashereket.
Az Overkill kicsit fura felállásban érkezett ezúttal hozzánk, de annyi bizalmunk azért van Blitz-ékben, vannak ők már annyira régi motorosok, hogy a koncertélmény csorbát ne szenvedjen. Az újra induló Shadows Fall-ra és egyéb projektekre hivatkozva távozott tőlük Jason Bittner dobos, akit Jeramie Kling-gel helyettesítettek. Őt a Rockmaratonon láttam a Venom Inc. kötelékében és abszolút meggyőző volt lendületességével, feszességével. Úgyhogy ha már Bittner-nek távoznia kellett, attól nem féltem, hogy a dobok rossz kezekbe kerülnének.
Nem tudott részt venni a turnén viszont D.D. Verni sem. A basszusgitáros alaptag sérülésből lábadozik, ő viszont jellegzetes karakter, fontos dalszerző, szóval az ő hiánya tényleg fájt. Helyettesíteni Chrisian „Speesy” Giesner-t hívták meg, a Kreator pár éve távozott basszusgitárosát. Így vált újra koncertképessé a felállás.
Az Overkill már hosszabb programot nyomott le nekünk, nem spóroltak a játékidővel. Nem volt sok duma, rizsa, inkább nyomták egyik számot a másik után. Bemutatkozhatott a legutóbbi Scorched album, de igazából oda-vissza játszogattak a diszkográfiájukból. Az pedig immár kereken 20 (!) nagylemezből áll, így persze esélyünk se volt arra, hogy mindegyiket elénk tegyék (bár ha mindegyikről játszottak volna pont egyet-egyet, akár ki is jöhetett volna a matek), de azért így is elég sok érát előszedtek.
Természetesen voltak újabb keltezésű tételek, mint a friss lemez címadója, a Scorched, a koncert közepe felé előkerülő tempós Electric Rattlesnake, az új dobos Jeramie Kling-nek ajánlott Mean, Green, Killing Machine, a szintén új The Surgeon, és az utóbbi 10 lemez közül (de talán az egész Overkill diszkográfiából) kiemelkedő Ironbound album két tétele, a Bring Me The Night és az Ironbound. Ezt a lemezt nem lehet eleget méltatni. Nem elég, hogy a ’80-as évekbeli alapművek után az Overkill (sok pályatárssal ellentétben) képes volt 20 évre rá is egy bombasztikusan sikerült albumot készíteni, ráadásul ezek a számok élőben is iszonyú erővel húznak, a koncert csúcspontjainak számítottak.
De persze abszolút feküdtek a korai Overkill klasszikusok is, amelyek közül bejáratottabb és ritkább darabokat egyaránt felvillantott a banda. A Rotten To The Core, Hello From The Gutter, Deny The Cross (na erre mondjuk nem annyira lehetett számítani), Under One (erre sem), Necroshine, Horrorscope, Elimination dalok méltóan prezentálták a banda képességeit. Gyors, reszelős, kiabálós tételek mellé olyan himnikusnak mondható pillanatok is jöttek, mint az In Union We Stand, de ritkaságként eljátszották az E.vil N.ever D.ies-t is 1989-ből, az eddigi áramvonalas thrash-elések után ezt a tüskés, barátságtalan, fura váltásokkal tűzdelt tételt. A végére pedig mi maradt volna más, mint az örökös zárószám, a bemutatás a nagyvilágnak: Fuck You!
Mintha egy picit rozsdásan indult volna be a banda, de aztán hamar helyreállt a hangulat. Dave Linsk gitáros kissé egykedvűen bűvészkedte ki ujjai közül a szólókat, de pár szám után már látszott rajta a jókedv és a feloldottság. Jellegzetes karakter és gitármunkája is fontos pont az Overkill-ben. Bobby Blitz eleinte többet volt hátul a színpad mögött és tekergette a félig elbújtatott oxigénes palackot, mint az előtérben. Kicsit meg is ijedtem, nincs-e valami egészségügyi gond. Szerencsére csak arról volt szó, hogy Blitz figyel az egészségére, mert a frontemberi munkája és intenzitása ezúttal is példaértékű volt. Mondjuk nem kizárt, hogy oxigén helyett hélium volt abban a palackban, sipító mikiegér hangjával kapcsolatban ez sokmindent megmagyarázna...
A fejkendős Derek Tailer hosszú ideje alaptag és szintén jellegzetes karakterré nőtte ki magát a deszkákon. Nagy átéléssel horzsolt riffelése mellett azok a grimaszok, gesztusok, pengetődobálgatások, hergelések, amiket a közönség felé tesz, egyszerűen vonzzák a tekinteteket. Az ember néha úgy érzi, nem akarna lemaradni egyetlen elcsípett Derek grimaszról sem.
Jeramie Kling-ről túl sok szót nem kell ejteni. Az Overkill-ben mindig kiváló dobosok voltak, Kling sem lóg ki a sorból - átéléssel, feszesen tolta az ütemeket, abszolút nem számított idegen testnek a zenekarban. Annál inkább Chrisian Giesner, aki számomra meglepő jelenség volt. Emberünk látványosan le van robbanva, a kinyúlt, hosszú ujjú bolyhos pulóverében komótosan mászkált hol előrébb, hol hátrébb, öregesen simogatva a húrokat. A játékában egyébként nem volt hiba, az olykor basszusra koncentráló témák is jól szóltak, de Christian bizony megöregedett. Szóval karakterként itt nagyon hiányzott a pöttöm olasz méregzsák a deszkákról.
A koncert ezzel együtt kiváló volt. Jól szóltak a csapatok, jó számokat játszottak, lelkes volt a közönség, úgyhogy többet nem is kívánhatunk. A thrash metal nagyjai között az Overkill-nek továbbra is bérelt helye van.
15:41
