beszámoló [koncert] 2026. március 18. szerda 08:04
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloKataklysm, Vader, Blood Red Throne 2026. március 8, Barba Negra Blue Stage
A kanadai Kataklysm rajongótábora nagyjából háromfelé oszlik. Az első a csapat legkorábbi, kaotikus death metal-jára esküszik, Sylvain Houde frontemberrel. Velük valószínűleg nem nagyon találkozhattunk a mai koncerten, mert ebből az időszakból már csak a legritkább esetben játszik a csapat. A második rész a Kataklysm csúcskorszakának rajongója, nagyjából a 2002-es Shadows & Dust és 2008-as Prevail albumok közötti időszak. Ekkor a kanadaiak elkezdtek kicsit közérthetőbben fogalmazni, groove-osabb zenével, egyre erősebb melodic death hatásokkal, de a brutalitást és a jellegzetességüknek számtó gravity blast pusztítást továbbra is megtartva. Ma már ez a tábor is hajlamos fanyalogni, mert a programjukban mostanság ezeket a dalokat sem viszik annyira túlzásba.
Pedig ezekkel a lemezekkel robbant be igazán az underground mainstream-jébe a Kataklysm. És van az ez utáni időszak, ahol érzésem szerint egy ideje már nem annyira találják meg az arányokat. Gravity blast szegelés már inkább csak mutatóban van, a korábban sodró lendületű nóták is mintha egy kicsit visszafogottabbá váltak volna, és ami a legfontosabb, dalszerzésben sem érzem azt, hogy túl sok kiemelkedő (a régebbiekhez méltó) tételt helyeztek volna fel az utolsó 2-3 albumra.
Szóval míg korábban a kedvencek egyikeként tartottam számon a Kataklysm-ot, az utolsó pár lemezt többször is meghallgattam ugyan, de túl sok maradandót nem vittem haza belőlük. Az élő koncertjeik viszont azért az esetek nagy részében ütősek szoktak lenni (már ha normális hangzást kapnak), úgyhogy összességében mégsem volt kérdés, hogy ellátogassak rájuk, ha már ők is ellátogattak hozzánk.
Annál is inkább, mert két további kiváló banda is társult a turnéhoz: a lengyel Vader, akik bár igen gyakran fellépnek nálunk, szónikus mészárlásuk mindig pusztító koncertélményt jelent. És itt volt még a Blood Red Throne is, akiket csak névről ismertem, de mivel a norvég csapat eddig még nem tette tiszteletét nálunk, mindenképpen meg akartam ismerni őket személyesen is.
Utólag nagyon bántam volna, ha későn érkezek meg, mert a Blood Red Throne több, mint figyelemreméltó koncertet produkált. Ekkor még bátran mondhatni, hogy csak lézengtek a nézőtéren, csak az első sor volt feltöltve, de szerintem hibázott, aki lemaradt a bulijukról. A csapat kegyetlenül odatette magát, elsősorban a gitáros Ivan „Meathook” Gujic-nak köszönhetően. Emberünk kiköpött úgy nézett ki, mintha Dimebag Darrell elevenedett volna meg a színpadon.
De tényleg, a reflektorok félhomályában, a füstgép sejtelmes kontúrjaival a loboncos haja, a csillag alakú gitárja, a fizimiskája, a pózai, a gitárvinnyogtatásai, de még a grimaszai is a Pantera fiatalon elhunyt gitárhősét idézték vissza. Mindezek után persze muszáj volt, hogy a gitározásában is meglegyen az a groove-os húzás, de a Blood Red Throne jóval death metalosabb zene a Panteránál. Persze ehhez Daniel „Død” Olaisen gitáros karcos játéka és Sindre Wathne Johnsen frontember öblös üvöltései is hozzájárultak.
Bár a csapat még először járt nálunk, közel sem rutintalan brigádról van szó, hiszen konkrétan tucatnyi sorlemezük a piacon van már. 1998-as megalakulásuktól kezdve folyamatosan ontották a zenét és noha a mostani alkalommal a nyúlfarknyinál azért hosszabb idő állt rendelkezésükre, 6 szám fért a mai programjukba. Minden korszakukból bevillantottak valamit, kifejezetten jól szóltak és dalszerzésben is igen karakteres számokat, témákat pakoltak össze. Ezzel és a közvetlen hozzáállásukkal szerintem megnyertek maguknak minden jelenlévőt. Ezért írtam, hogy szerintem sajnálhatja, aki lemaradt róluk.
A Vader-rel talán nincs ilyen baj, kis túlzással nem tudnánk csukott szemmel rámutatni egy olyan évszámra, amikor nem lépett fel nálunk a lengyel death metal gárda. Ők is jó pár albummal örvendeztették meg rajongóikat a kezdetek óta, úgyhogy ilyenkor (amikor nincs spéci alkalom, jubileum vagy új lemez bemutató) nem is olyan egyszerű összeállítani a programot. Náluk viszonylag kevés olyan kötelező sarokpont van, amely dalok nélkül nem engednék le őket a rajongók a deszkákról, ezért viszonylag szabadon válogathatnak a diszkográfiából.
Ma inkább a 2000-es évek környékének szerzeményeit idézték meg, olyan dalok hangzottak el, mint a Wings, Cold Demons, This Is The War, Triumph Of Death, de a legelső, inkább thrash/death hangulatú lemez is előkerült a Dark Age erejéig. A Vader azonban közel sem annyira kiszámítható koncertbanda, mint sok más pályatársa, mert rendre bedobnak ritka, kevésszer játszott tételeket is. Például a The One Made Of Dreams, a Reign Forever World, a The Book vagy a Lead Us!!! közel sem túl sűrű vendég náluk, de ma ezeket is hallhattuk. A Helleluyah című szám viszont már bejáratott zúzda a Vader-nél, ezzel zárták a koncertjüket.
A lengyel csapat kevés körítéssel, leszegett fejjel szokta zúzni a vaskos thrash/death metal darákat, de Peter barátunk azért többször is szólt a mindig lelkes magyar közönséghez. Őszülnek a fejek és a szakállak, az idő bizony szalad a már több, mint 40 éve létező death metal intézmény felett, de ők a mai napig is képesek olyan pusztító intenzitású, brutális sebességű, élesen vijjogó gitárokkal felvértezett metalt játszani, semmi jele nincs annak, hogy a fékre akarnának lépni. És ez így helyes.
A Kataklysm azért kicsit rálépett a fékre az utóbbi évek folyamán, legalábbis a sebesség tekintetében – ma már sokkal szélesebb skálán mozognak zeneileg, mint a kezdetekben. Ez jól is van így, sőt az idők folyamán egyre markánsabbá váló melodikus, groove-os irányvonal kifejezetten jól is áll nekik, nekem mindössze annyi gondom van, hogy az utolsó pár lemezen nem igazán találtam igazán emlékezetes, magukkal ragadó dalokat. Bemutatják az utóbbi évek stílusgyakorlatait, de számomra hiányzik az a magas szintű kreativitás, ami a 2000-es évek korongjait jellemezte. Ez persze nem tragédia (az vesse rájuk az első követ, akiknél hasonló nagy múltú zenekarként nincs ilyen jelenség), koncerten úgyis az élő teljesítmény és a közönség hangulatának felszítása a lényeg. Ebben pedig a Kataklysm mindig is erős volt.
Jónéhányszor láttam már őket, egy-két kivételtől eltekintve mindig ütős koncertélményt adtak (azok is inkább hangzásbeli, keverésbeli hiányosságok voltak). Szerencsére a kanadai banda ma is megmutatta az erősségeit és aki a setlist-tel ki volt békülve, az ütős koncertet láthatott.
Régóta szerepel a kanadaiak programjában a Push The Venom a 2010-es albumról, de ezúttal nyitó számmá lépett elő. A hangzás már az elejétől kezdve rendben volt, vastagon, acélosan szólt a csapat, mind J-F Dagenais horzsoló riffjei és melódiái, mind James Payne dobos eszelős munkája jól hallatszott, csak kicsit folytak össze, amikor már tényleg irdatlan sebességre kapcsoltak.
A Thy Serpents Tongue már egy kimértebb tempóval érkezett, mázsás riffek, szaggatás, de szélvész sebességre is váltottak. Látványos volt, ahogy lengtek a hajak az egész nézőtéren, amolyan igazi békebeli metalélmény. Így élőben jól működtek a Goliath és a Die As A King is az utolsó lemezről, de a Prevail album címadója és az általam szintén igencsak kedvelt Of Ghosts And Gods lemezről a Soul Destroyer is nagy zúzást eredményezett.
Maurizio Iacono nem vitte túlzásba a kommentálást, de nagyon jól vezényelte a bulit, átszellemülten zúzott a színpadon és üvöltötte a képünkbe a szövegeket. Egy vadiúj dalt is előhúztak, The Rabbit Hole címmel. A hajpörgetésben J-F Dagenais gitáros is élen járt, ő és Stéphane Barbe basszer Maurizio-val közösen uralták a színpadot, teljesen jól átjött az energia és a számok ereje.
A dobos poszt mindig is egy fontos terület volt náluk, most 2020 óta James Payne tölti be a pozíciót, akire nem lehetett rossz szavunk. Kicsit néha összemosódott a dobhangzás a gyorsabb témáknál, de nem volt vészes. James egy kis szólólehetőséget is kapott, a rákövetkező The Resurrected viszont elég alaposan ráépült az ő szegelésére, dobban az egyik legerősebb dal hangzott el ma.
Itt tértünk rá a Shadows & Dust – In The Arms Of Devastation albumok közötti időszakra, ami talán az egyik csúcspontja volt a koncertnek. Az ikonikus In Shadows & Dust, a sokszínű As I Slither, a betonsúlyú Crippled & Broken és a közbeékelődő Bringer Of Vengeance az új lemezről abszolút pusztítottak. A megadallamos At The Edge Of The World gyönyörű volt, a Narcissist engem ezúttal se győzött meg, a szaggatott The Black Sheep újra felcsavarta az élvezeteket, pláne a hosszan éneklős (!) befejezésével. A pontot az estére pedig az Elevate tette fel a maga headbang-elős, átszellemült hangulatával. Újabb hangulati csúcspontok így a végére.
A Kataklysm mostanra már egész biztosan nem tud a teljes rajongói skála kedvére tenni, a mai koncert alapján inkább a 2010-es évek időszaka esik nagyobb súllyal latba nekik az élő program összeválogatásánál, kiegészülve néhány aktuális dallal és pár 2000-es évekbeli alapvetéssel. Én magam személy szerint is el tudnék képzelni kicsit kiegyensúlyozottabb setlist-et, de mégis azt kell mondanom, egyáltalán nem éreztem keserű szájízt a koncert folyamán.
Bivaly módon szóltak, a csapat alaposan odatette magát a színpadon, folyamatos volt a hajlóbálás, mint ahogy a nézőtéren is, ahol a moshpit sem szűnt meg egyik számra se. Pláne így hárman, a Blood Red Throne, a Vader és a Kataklysm megmutatták egy death metal este erejét.
08:04
