szerző: MorelloHeaven Shall Burn, The Halo Effect, The Black Dahlia Murder, Frozen Soul 2026. március 17, Barba Negra Red Stage
Manapság már egyre gyakoribb, hogy több olyan zenekar is társul közös turnéra, akik önállóan is képesek lennének headliner státuszban főszerepet játszani. Úgy látszik, (elsősorban) anyagi és logisztikai okokból így a jobb mindenkinek. A német melodikus death metal / metalcore-os Heaven Shall Burn megbízhatóan gyártja az újabb és újabb lemezeit, a tavaly megjelent Heimat se sikerült rosszul. A The Halo Effect üstökösként robbant be, az In Flames-ből és a Dark Tranquillity-ből ismert zenészekkel, akik eddigi két nagylemezükkel nem hogy letették a névjegyüket, hanem még az asztal is kettéroppant alatta. A michigani The Black Dahlia Murder szintén valahol a melodic death és a metalcore határán egyensúlyozik, nagy múltú banda ők is. A Frozen Soul pedig Texasból érkezett, ők kezdhették az estét.
A texasiak jó kis durvulattal indítottak – nem volt igazán különleges, figyelemfelkeltő a zenéjük, de azokat a hol gyorsabb, kétlábdobos tempós, hol súlyosabb, betonozós témákat, amikből építkeztek, jól adagolták. Teljesen rendben volt, amit csináltak, frontemberük kifejezetten szimpatikus volt és jól meg is tudta szólítani, aktivitásra bírni a közönséget. Egy probléma volt, hogy a keverés nem volt az igazi, a vokált teljesen ellepte a többi hangszer – de még akkor sem lehetett semmit kiérteni, csak visszhangos, tompa mormogást, amikor emberünk épp konferált a többi hangszer nélkül.
A vokál keverése a The Black Dahlia Murder-re se javult sajnos. Brian Eschbach kajabálását inkább csak láttuk, mintsem hallottuk. Az eredetileg alapító gitáros 2022-ben, Trevor Strnad frontember tragikus halála után vette át a mikrofont. Az idők folyamán egyre rövidebbre vágatta a haját, amivel önmagában nem lett volna gond, de a mostanra a pufi fejével, szakmunkásbajusszal már annyira un-metal kinézetet öltött, hogy úgy nézett ki, mint egy buszvezető, akit a közeli buszvégről ráncigáltak fel a színpadra. A karizmája is annyi volt.
Brian lehet, hogy jó gitáros (sőt, mivel mostanra ő az egyedüli alapítótag, így a TBDM zenéjében és sikerében mindenképpen kulcsszerepe van), de frontemberként elég esetlennek láttam, legalábbis ezen a mai estén. De tény, hogy a hangzás se segítette az érvényesülését.
A többiek hangszerei szerencsére jól szóltak, a death metalos, de olykor metalcore-os jellegzetességet is mutató riffek, valamint leginkább a többször elröppenő gitárszólók adtak egy ízt a zenének, ami kiemelte őket a hasonszőrű bandák közül. Ma a legtöbbet a Servitude lemezről játszottak, ami már Brian vokáljával készült. De azért a 2000-es évek derekáról is belefért még néhány tétel.
Mindezekkel együtt nekem valahogy nem jött át igazán az ereje a TBDM-nek, talán ha a színpadon is nagyobb pörgés, rohangálás, zúzás történt volna (a közönségre ezen a téren nem lehet panasz), az engem is fellelkesített volna. Eljátszotta a csapat, amit el kellett, de egy ilyen death/metalcore műfajban kb. pozdorjává kellene zúzni a színpadot ahhoz, hogy kirobbanó koncertélményt adjon a csapat a közönségnek.
Szinte nem lehet csukott szemmel rádobni egy darts nyilat egy naptárra anélkül, hogy ne egy magyarországi The Halo Effect koncertdátumot találjunk el. A svéd szupercsapat az utóbbi időkben már évente jár hozzánk és bár az ilyen mindenféle ismert zenekarok tagjaiból verbuvált formációk a legritkább esetben szoktak (úgy igazán) emlékezeteset alkotni, a The Halo Effect egyszerűen kirobbanó formában van.
Jesper Strömblad gitáros ugyan nem turnézik, de ő és az In Flames korábbi erősségei, Niclas Engelin, Peter Iwers és Daniel Svansson, Mikael Stanne frontemberrel kiegészülve (Dark Tranquillity, de ő is volt In Flames) már két albumon hoztak ki erősebbnél erősebb dalokat. A Days Of The Lost és a March Of The Unheard egyaránt remekül sikerült, olyannyira, hogy dalszerzés tekintetében szerintem simán oda lehetne tenni az In Flames és Dark Tranquillity klasszikus mellé. Ma erről a két korongról játszotta a legemlékezetesebb dalokat a The Halo Effect és nem is kérdés, hogy mai is megnyerték maguknak a közönséget.
A két lábon járó mosolybomba, Mikael Stanne szokás szerint rendkívül vidáman, kedvesen, jó hangulatban biztatta a nézőket – már persze amikor épp nem bivaly módon hörgött. Néhány számban dallamos ének is felbukkan, ezt szerintem lehetne valamennyire erősíteni a jövőbeli szerzeményekben, persze egészséges arányban.
A folyamatos dallamos gitármotívumokat főként Niclas Engelin szolgáltatta, ő is nagy jókedvvel játszott a színpadon. De mindenki aktív volt, látszott hogy ezek a zenészek mind élvezik a közös munkát. Kár, hogy Jesper Strömblad nem lép fel velük élőben, az lenne az igazi. Annyiszor jártak már errefelé, hogy a Days Of The Lost és a March Of The Unheard bizonyos dallamai, bizonyos dallamvezetései szerintem azok fülében is megragadtak, akik csak sekélyesen követik a banda munkásságát. Szerencsére a The Halo Effect-nél a hangzást már minden téren kielégítőnek éreztem, Stanne hangját is immár jól hallhattuk. Ma is megmutatták, hogya göteborgi dallamos death metalban nem csak egy sokadrangú új projekt, hanem egy kifejezetten figyelemreméltó zenekar született.
A német Heaven Shall Burn szintén nem ritka vendég nálunk, Marcus Bischoff-ék ezúttal a tavaly megjelent Heimat című albumukat hozták el nekünk. Főzenekarként nekik persze már lehetőségük volt alaposan válogatni, meg a The Halo Effect-tel ellentétben nekik már 10 albumra rúg az életművük.
Persze így sem fért bele mindegyik lemez felidézése, a legtöbbet a Heimat-ról hallhattunk (a koncertet nyitó War Is The Father Of All, a koncertet záró A Whisper From Above és közöttük a My Revocation Of Compliance és a Confounder), de az eggyel korábbi Of Truth & Sacrifice-ról is érkezett több tétel (Übermacht, Tirpitz, March Of Retribution Thoughts And Prayers így egymásutánban).
A rajongók nagy része talán az Antigone, Deaf To Our Prayers és az Iconoclast lemezek, tehát a 2004-2008 közötti időszakot tartja a csapattól a legemlékezetesebbnek, persze innen is játszottak több dalt. A Heaven Shall Burn nem csak Marcus Bischoff állhatatos frontemberi teljesítményének köszönheti a sikerét, de Alexander Dietz és Maik Weichert gitárosok, valamint Eric Bischoff basszer szintén mindvégig mozgásban voltak, lengtek a hajak, példás zúzást mutattak be. Ilyesmi intenzivitást szerettem volna látni a The Black Dahlia Murder-től is, amit írtam fentebb.
A Heaven Shall Burn-höz már szinte hozzáragadt a megadallamos Black Tears, ami egy Edge Of Sanity feldolgozás, de mindig a koncertek egyik csúcspontját jelenti. Kicsit tisztább, jobban elkülöníthető gitárhangzást a németek esetében is elviseltem volna, de az élményt szerencsére mindez nem húzta le.
Nem mondom, hogy a metalcore műfaj csúcsa a Heaven Shall Burn, kapásból tudnék több náluk izgalmasabb bandát felsorolni, de most már jónéhány album óta hoznak egy megbízható szintet, a borítóik egyenesen művészi alkotások és tartalmat is bőségesen adnak, ha párévente kiadnak egy-egy nagylemezt. Szóval az a munka, amit művészi és hangszeres teljesítményben adnak, mindenképpen megsüvegelendő. Ők tették fel tehát az i-re a pontot ezen a death metal/metalcore estén.
13:41
