beszámoló [koncert] 2026. április 22. szerda 09:43
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloKreator, Carcass, Exodus, Nails 2026. április 13, Barba Negra
Ahogy az előző napi Eihwar cikkben is írtam, az április 13-i esemény is tökéletes volt arra, hogy a politika pestise elöli menekülésként egy kőkemény zúzásra tudjuk ráállítani az agyunkat és a gondolatainkat. Mi sem szolgáltatott ehhez jobb alkalmat, mint a Kreator, akik több, mint 40 éves fennállásuk után is bődületesen erős lemezeket adnak ki, valamint koncerten is óriásiak, sőt grandiózusabbak, mint valaha.
A Carcass szintén legendás banda, a melodikus death metal egyik úttörője, akik ráadásul egy saját, egyedi ízzel művelik a stílust. Az Exodus thrash metal alapbanda, a san franciscoi bay area úttörője és mivel eredetileg Kirk Hammett is innen ment a Metallicába, kimondhatjuk, hogy az egész metal színtérre elévülhetetlen hatást gyakoroltak. Az este első fellépőjét pedig a Nails jelentette, akik ugyancsak nem nyeretlen kétévesek, hiszen már 2007 óta léteznek, 4 nagylemezt is megjelentettek, de a felsoroltakhoz képest persze közel sem akkora nevek. De gondolom így is nagy megtiszteltetés nekik előttük játszani és valószínűleg profitálni is akarnak belőle, hogy a közönség esetleg a Nails zenéjére is felkapja a fejét.
Én magam annyira túlságosan azért nem kaptam fel, mert azért nem olyan karakteres dalokat hallottunk tőlük, amik kiirthatatlanak utána a fülekből. De az tény, hogy nagyon tisztességes zúzást leművelt az amerikai társaság. Lelkesek voltak, komoly színpadi túrás volt, szóval nem csak cipőnézegetéssel szolgáltatnál a vadabbnál vadabb riffeket. Sok pörölycsapásszerű, földig headbang-elős témával pusztítottak a számaik, de azért thrash-es gyorsulások is akadtak. Felvezetésnek több, mint kiválóak voltak, de nem mondhatnám, hogy kérlelhetetlen rajongójukká váltam.
Az Exodus most járt nálunk tavaly júniusban, szóval tőlük nagyjából sejteni lehetett, mire számíthatunk. Meglepő húzással visszatért hozzájuk Rob Dukes frontember, aki 2005-14 között volt a csapat tagja és kissé fura körülmények között került ki onnan. Az idő úgy látszik, hogy jótékony hatással volt az eseményekre, a barátság ugyanis most újra töretlen.
Dukes-t sok rajongó nem annyira fogadja el, pláne az olyan jellegzetes, mondhatni ikonikus karakterek, fazonok után, mint Paul Baloff vagy Zetro Souza, de én sosem értettem, mi ez a nagy idegenkedés az irányában. Egyrészt, akármekkora legenda is Baloff és Souza, a rikácsolós öregasszonyhangjuk azért sokaknak jelent visszatartó erőt az Exodus élvezetében. Másrészt oké, hogy Dukes előad egy elég tahó karaktert a színpadon (ami szerintem inkább csak szerep), de közel sem csak egy egydimenziós kiabátor, a Generation Kill nevű bandája alapján a dallamosabb énekmegoldásoktól sem idegenkedik. A legfrissebb, 1 hónapja megjelent Goliath albumon is tanújelét adta, hogy képes változatosan előadni magát.
Az Exodus komolyan vette a lemezbemutató fogalmát, vagy legalábbis nagyon bíznak a Goliath-ban, hiszen az ő hírnevükhöz mérten viszonylag rövidke programban több új tétel is helyet kapott. Indításként a 3111, később pedig a Goliath.
Ez utóbbi belassult, vonszolós szám elég éles kontrasztot jelentett a többi vad thrash-eléssel, sőt több szokatlan, dallamosabb megoldás is helyet kapott benne. Mégsem érzem úgy, hogy leültette volna a bulit, hanem inkább érdekes változatosságot jelentett a koncert ívében és nagyon jól bemutatta, hogy az Exodus közel sem egy egydimenziós banda. Így ennek felmutatása, pláne az új album ismeretében mindenképpen indokolt volt.
Persze azért a legnagyobb aprításokat mégiscsak azok a klasszikus tételek jelentették, mint a másodikként érkező, trash metal alapvetést jelentő Bonded By Blood, a Jack Gibson karakteres basszusjátékával felvezetett, majd ordas zúzásba forduló Deathamphetamine, a középtempóra visszalépő, zakatolós, zseni gitárszólókkal felvértezett Blacklist, az Exodus két bulinótájának számító Another Lesson In Violence, a The Toxic Waltz (belegondolva, a komplett Zetro érából ma igazából csak ez az egyetlen dal hangzott el) és persze ugyancsak pusztító volt a Strike Of The Beast thrash metal esszenciája.
Bár szám szerint 8 dalt játszott ma az Exodus, ami az ő legendás státuszukat tekintve nem mondható túl soknak, de igazából annyira rövidkének sem éreztem a koncertjüket. A Deathamphetamine önmagában több, mint 8 perces szám, a Blacklist és a Goliath is több, mint 5 perc, szóval ahhoz képest, hogy ők voltak a második fellépők a 4 banda közül, szerintem vállalható játékidőt kaptak.
Egyedül az ideális hangzást nem kapták meg, eléggé koszosan, egybefolyva búgtak a gitárok, sajnos a masszából a karakteres riffeket nem lehetett annyira kihallani. A Blacklist-től illetve Goliath-tól kezdve vált optimálisabbá a megszólalás, de tisztábbat akkor is el tudtam volna viselni.
A csapat pedig nagyon egyben van. Gary Holt szemmel láthatóan már eljutott oda fejben, hogy már a saját örökségén gondolkodik, hiszen van mit hátrahagyni. Ennek érdekében a buli előtt még a könyvének is volt egy dedikációs félórája, illetve nem véletlenül Dukes került vissza a csapat élére – Gary beszélt róla korábban, hogy a 60-at elérve ő már az állandóságot, bejáratott dolgokat keresi, nem akart már új arcokat kipróbálni.
Rob Dukes is elsőrangúan tette a dolgát, jól kommandírozta, sőt énekeltette is a közönséget. Ezzel is megmutatta, hogy több van benne annál, amit elsőre sokan belelátnak. Szóval a mai koncertteljesítménye és a Goliath album is meggyőző választ adott arra, hogy jó kézben van nála az Exodus mikrofonja.
De mindenki másról is elmondható náluk, hogy elsőrangú zenészek, Lee Altus, Tom Hunting és Jack Gibson ugyancsak nagyon odatették magukat, hogy megmutassák, mi a thrash metal műfaj esszenciája. Az egyik legalapvetőbb thrash banda az Exodus, akik ráadásul sosem tértek le az útjukról, így mindenképpen megérdemlik azt a rajongást, amit a mai napon is megkaptak a látogatóktól.
A Carcass amolyan kult státuszban létezik, annál is inkább, mert 1996 és 2007 között volt egy inaktív időszakuk, amikor már letették az asztalra az alapműveiket és nem volt kilátásban, hogy valaha lesz még folytatás. Aztán mégis lett, sőt ha igencsak kényelmes tempóban is, de új albumok is születtek, a csapat pedig az utóbbi jó pár éve szerencsére már folyamatosan koncertezik. Így a koncertrutin is abszolút visszatért.
Az állandóságot Jeff Walker basszusgitáros/énekes és Bill Steer gitáros jelentik, ők viszik a hátukon a csapatot. Waltteri Väyrynen kisegítő jelleggel vett részt a turnén, gitáron pedig James Blackford-ot láthattuk. Ha az Exodus-nál kicsit panaszkodtam is a hangzásra, a Carcass-nál egy rossz szó sem érheti a hangmérnököket. Tisztán, erőteljesen, jól elkülönülten szólt a koncert, ahol minden zenész munkáját remekül lehetett követni.
Így még jobban feltűnő volt, hogy az olykor zakatolós, néha thrash-es riffelésbe hajló, de a melodikus death metal vonásait is magán hordozó zenéjük mennyire mélyen át van itatva egészen laza, rock & roll-os elemekkel. Ez jelenti azt az egyedi ízt, ami a Carcass-t kiemeli a hasonszőrűek közül (meg persze a kiválóan megírt dalok).
Ennek leglátványosabb képviselője Bill Steer volt, aki olyan laza szerelésben mutatkozott, kb. mint egy autószerelő a ’80-as évekből. Néha szinte már táncolt a színpadon, teljesen természetesen jött a keze alól ez a rock & roll-os riffelés. James Blackford ellenben lehetett volna kicsit aktívabb a deszkákon, lejátszotta amit kellett, de egy nagyobb beleélés sokat hozzáadott volna a szerepléséhez.
Ősz rövid hajjal, fehér ingben Jeff Walker amolyan joviális irodistává vedlett vissza, aki összeugrott a haverokkal zörögni. Persze Jeff teljesítménye így is elsőrangú volt, vokálban is, kiállásban is uralta a frontot a Carcass-ban, de a 2010-es évek vad hajpörgetését már ne várjuk tőle.
Kiválóan vezényelte a bulit, az 1993-as Heartwork albumot a fókuszba állító program szerintem minden jelenlévőnél megtalálta az utat a szívhez, pláne hogy 1-1 szám erejéig a korábbi korongokig is visszanyúltak, még a debtáló, grind-os Reek Of Putrefaction-höz is. De az újjáalakulás utáni két lemezről, a Surgical Steel-ről és a Torn Arteries-ről is hallhattuk a Unfit For Human Consumption és Dance Of Ixtab számokat. Lenyűgöző megszólalást és remek koncertet láthattunk a Carcass-tól.
A megszólalásban szerencsére a Kreator-nél sem volt hiba, ott is nagyon jól átjött minden nüansza ezeknek a remek nótáknak. A három nagy német thrash titán közül (Kreator, Destruction, Sodom) mostanra egyértelműen a Kreator emelkedett a legmagasabb szintre, mind a zenei minőséget, mind a produkció grandiózusságát tekintve. Hatalmas démonfigurák szegélyezték a színpadot, volt piro is rendesen, szóval a látványra is adtak.
Az intro is egy nagyon látványos, teljesen AI segítségével készült vetítés volt, az emberi zsarnokság megnyilvánulásairól az emberiség legkorábbi időszakától a jelenkorig. Tök látványos volt, bár tudom, hogy ebben a műfajban (és egyáltalán, bármilyen művészeti műfajban) az AI BÁRMILYEN szintű használatától vért hánynak egyesek, tulajdonképpen jogosan.
40 éves fennállás után a legtöbb pályatárs már csak amolyan „becsületes iparosmunkának” titulálható alkotásokkal színesíti az életművét, a Kreator viszont még ennyi idő után is képes iszonyatosan fogós, emlékezetes dalokat, albumokat írni. A 2001-től számított svédes melodikus vonal bevonása óta is bombasztikus formában vannak. Olyannyira igaz ez, hogy a mai koncerten szám szerint 5 új dal is elhangzott a Krushers Of The World albumról, de egyik se lógott ki lefelé a színvonalból.
Frédéric Leclercq basszusgitáros 2019 óta teljesen jól beilleszkedett a bandára, 1-2 szám erejéig még gitárra is váltott. A fő riffmesterek persze Mille Petrozza és Sami Yli-Sirniö voltak, utóbbi ízes szólómunkáját is nagyon jó volt hallgatni. Ventor pedig egy megbízható pont hátul a doboknál, akit sosem szoktak kiemelkedő tehetségként méltatni, de a stabil alapokat, a magukkal ragadó thrash-es duplázós témákat mindig nagyon magabiztosan hozza.
Az új dalokat szépen szétszórták a műsorban, a Seven Serpents kezdés után a együtténeklős, hejjegős Hail To The Hordes következett, ami szintén egy rendkívül fogós szám. A zseniális 2005-ös Enemy Of God albumnak sajnos mára már csak a címadója maradt bent a műsorban, pedig onnan is szívesen hallanék ma is még néhány tételt.
Aztán visszatértünk a friss alkotásokhoz a Satanic Anarchy-val. Az eggyel korábbi lemezről ma csak a Hate Über Alles került elő, talán ez az egy album az a 2001-es stílusváltás óta, ami egy kicsit szürkébb a többinél, több a tölteléknóta. De azért a „hate über alles” szavakat így is önkívületben üvöltötte együtt mindenki Mille-vel.
Meg tudom érteni, pláne a régi rajongók közül, aki kicsit fanyalog, hogy élőben már döntő többségben csak a 2001 utáni dalokat játssza a Kreator és hiányolnak sok nagy nosztalgikus kedvencet. Ezt a részét megértem, azt viszont nem, hogy a frissebb keltezésű dalok akár önmagukban is ne tudnának egy óriási, emlékezetes koncertélményt biztosítani, mert a régi klasszikus érához méltó, emlékezetesen megírt szerzemények ezek is és még csak az sem mondható, hogy dallamosságuk ellenére elpuhultak lennének.
Persze nem is volt kérdés, hogy ki kell szolgálni a nosztalgiázni vágyókat is, a People Of The Lie és a Betrayer például nekik szólt. De a moshpit intenzitása nem változott se a régi, se az újabb dalok alatt, tehát a rajongók minden tételnek örültek, amit ma a Kreator elővillantott a több, mint 40 éves életművéből.
Azért persze kiérezhető, hogy a nyersebb zúzások után egy kicsit kifinomultabbnak hatott a Krushers Of The World, a Hordes Of Chaos vagy a Satan Is Real. A pirotechnika és a gonosz, vörös fények persze tovább szították a hangulatot. Az új lemezes, éneklős Loyal To The Grave-ben még maga Mille is maskarát öltött. Valamilyen fekete szárnyas démoni lényként jelent meg, ami inkább úgy nézett ki, mint éjszakára a sütőben felejtett, odakozmált grillcsirke...
A dallamos vonal nagyon adta magát az egész este folyamán, nem maradhatott ki a Phantom Antichrist sem a 2012-es lemez címadó dala. Egy különleges hangulatú szerzemény az új albumról a Tränenpalast, ennek az előadása is olyan értelemben különleges volt, hogy még Britta Görtz a Hiraes-ből is megjelent a színpadon hörögni, aki az eredeti dalban is közreműködött. Neki csak ennyi volt a szerepe ma, pedig szerintem ha már itt volt (fogalmazhatnék úgy is, ha már egy teljes turnéra magukkal hurcolják egy dal erejéig), akár más nótákban is szerepet kaphatott volna, színesítő jelleggel, érdekességként. Mert a színpadi kiállása, határozott színpadi jelenléte is indokolta volna ezt.
Mille sokszor szokott beszédeket mondani, fanatizálni a közönséget, a mai napon ezt annyira nem vitte túlzásba. Azért elmondta, hogy életművükben még a legelső, legkorábbi kiadványig is visszanyúlnak, így a pusztító Endless Pain is elhangzott. Nem olyan túl gyakori szám ez élőben, szóval az ősrajongóknak is volt miért örülni.
A koncertprogramban eléggé ott ragadt a nagylemezeken nem is szereplő 666 - World Divided nóta, de mivel kiváló, énekelhető szerzeményről van szó, szerintem senki nem bánta. Az alapvetésnek tekinthető Violent Revolution (2001) és Pleasure To Kill (1986) tételekkel zárult ez a grandiózus koncert, szép keretet adva az eseménynek.
A Kreator ezen az estén is megmutatta, hogy miért ők a német thrash metal királyai. Elsőrangú koncertélmény, óriási dalok és az ő életművükben nem csak a 80-as, 90-es éveket, hanem bizony 2000, 2010-es évekbeli szerzeményeket is bátran nevezhetünk zseniális metal klasszikusoknak. Egy 40 éves bandától ez egészen emberfeletti teljesítmény. De nagyszerű volt a Carcass és az Exodus koncertje is, szóval ez az este teljes mértékben úgy alakult, amit előzetesen mindenki elgondolt egy Kreator+Carcass+Exodus felállásról. Metal esszencia.
09:43
