szerző: MorelloMyrath, Roses Of Thieves 2026. április 14, Dürer Kert
A Myrath már talán örökre azért marad emlékezetes, mert a Covid lezárások előtt ők voltak az utolsó nemzetközi metal koncert nálunk, rögtön pár nappal utána indultak be a lezárások és a horror... Persze szerencsére nem csak ettől emlékezetes a zenekar, a tunéziai csapat ugyanis egészen különleges zenei világgal, a „kígyóbűvölős” arab zenei hangulat metalba injektálásával emelkedik ki a pályatársai közül. Vannak persze mások is, akik ilyesmivel próbálkoznak, de egy maroknyi banda az, akik tényleg kiemelkedőt, emlékezeteset alkotnak szélesebb ismertséggel rendelkezve – ráadásul a Myrath már 2001 óta létezik, 2007 óta adja ki az albumait, szóval az egész „arabmetálos” vonal egyik korai képviselőjének számítanak.
A kezdetek óta persze sok minden történt. A tunéziaiak már az első albumaikkal is nagy elismertséget tudtak maguknak szerezni, hiszen az arabos hangulat mellett zeneileg is egészen progresszív, izgalmas megközelítéssel, megoldásokkal operáltak, sokan a Symphony X-ből származtatták őket. Ez az összehasonlítás már önmagában dicséret. Később, a 2011-es Tales Of The Sands albumtól kezdve lett kicsit áramvonalasabb a zenei világuk, még jobban rámentek a jó értelemben vett slágerességre is, de nagy elvonatkoztatás azért nem történt. Nyilván ahogy ráéreznek a siker ízére, illetve fejlődést, a rajongótábor szélesítését is célozva nem meglepő, hogy ezen az úton még tovább lehet haladni és mostanra, legkésőbb a Karma és a most megjelent Wilderness Of Mirrors albumra egyre jobban elhagyják a progresszív megközelítéseket a közérthetőség érdekében. Szóval a legutóbbi nagylemezek már több korai rajongónak kicsit túl áramvonalasak lettek, hangzásban is, zenében is és ezzel tulajdonképpen nehéz vitatkozni.
Azért szerencsére nem vészes a helyzet, mert a Myrath továbbra is nagyon jó és az arabos zenei hatások, ami miatt tulajdonképpen mindenki megszerette őket, továbbra se vesztek ki a zenéből, de tény, hogy korai nyersebb progresszivitás valamennyire elveszett a teltebb, grandiózusabb, nagyzenekari hangzás érdekében. De akárhogy is van, a Myrath lemezen és élőben továbbra is kiváló, igazi közel-keleti kalandozás (még akkor is, ha a csapat mostanra Franciaországba tette át a székhelyét), amit ma is megtapasztalhattunk.
Vendégük a Roses Of Thieves volt, ami nem csak azért nagy dolog, hogy hazai csapatként ők voltak az egyedüli előzenekar, vagyis akikre egymagukra hárult a közönség bemelegítésének feladata. Hanem a Dudás Ivettel (ex-Tales Of Evening) megújuló banda az egész turnén is elkísérte Zaher Zorgati-ékat, ami egy mindössze 2023 óta létező formációtól figyelemreméltó fegyvertény. Hamarosan ki is derült, miért ez a komoly figyelem a csapat körül. A Roses Of Thieves ugyanis valamit nagyon elcsípett. Tudjuk, hogy a mai nagy dömpingben, pláne egy relative új formációtól nem kell túl sokat várni, de a Roses Of Thieves dalszerzésben, figyelemreméltó zenei megoldásokban és színpadi jelenlétben egyaránt megdöbbentően rutinosnak mutatkozott. Ezek a dalok nem csak úgy elsuhantak a közönség előtt, a főzenekarra várakozva, hanem bizony önmagában is sütött a Roses Of Thieves koncertje.
Nagyon rutinos színpadi jelenlétet prezentált a csapat. Ivett persze mindig fókuszban volt, neki már van annyi rutinja, hogy a tenyeréből tudja etetni a közönséget. Az énekhangja is teljesen rendben volt az egész este folyamán. De mindenki más is nagyon aktív volt a deszkákon, folyamatosan helyet változtattak, biztatták a közönséget. Élt az egész színpad, látszott, hogy ők is nagyon élveznek ott lenni.
De magukkal a nótáikkal is meg tudtak nyerni. A Roses Of Thieves-ben vannak folkos hatások (nem véletlenül van hegedűs és harmonikás tagjuk is), de heavy metal, reszelős riffek is vannak bőven, sőt a gitáros tag kifejezetten ügyes. Szóval egyszerre volt jelen a táncolható bulihangulat is a zenéjükben, de a kemény riffekre, zakatolásokra is lehetett bólogatni.
Két nagylemeze van eddig a társaságnak, erről válogattak, persze elsősorban a legújabb Demons Ascend-et előtérbe helyezve. Nagyot dobott a hangulaton a Boys című Sabrina feldolgozás, ami annak idején valószínűleg az Elemi Ösztön mellett a világtörténelem legtöbbet kockánként belassított klipje volt – persze azt nem várhattuk el, hogy a minél autentikusabb előadás érdekében Ivett is hasonló szerkóban pompázzon.
Ahogy említettem a Myrath azért valamennyire eltávolodott attól a progresszív, technikás, játékos zeneiségű megoldásoktól, ami a kezdetekben jellemezte. Ma már az a grandiózusabb, arénarock-nak is mondható hatás sokkal jobban befurakodott a zenéjükbe, mint amennyire a régi rajongók szerint egészséges lenne – de minden bizonnyal sok új rajongót is nyertek a szigorúan idézőjeles „Disney-hercegnősebb” zeneiség miatt.
Persze ettől még az újabb lemezek szintén kiváló alkotások, a Myrath élőben pedig mindig nagy zenei utazás, amolyan nagy mesemondás a közel-kelet titkairól, legendáiról. A mesemondást akár szó szerint is lehet érteni, mert Zaher Zorgati a Les Enfants du soleil dalnál lesétált a közönségbe, maga köré ültette a rajongókat és tényleg mint egy vándor mesemondó, ott énekelt a közönségtől körülölelve. Szerintem sokan (pláne a hölgyrajongók) meg is hatódtak a jelenettől.
Ez mondjuk a koncert második felében volt, addig azért még sokminden történt. A Myrath a nemrég megjelent Wilderness Of Mirrors albumot hozta el nekünk, erről jó sok számot hallhattunk (szám szerint 8-at: The Funeral, Until The End, The Clown, Through The Seasons, Still The Dawn Will Come, Breathing Near The Roar, Les Enfants du soleil, Soul Of My Soul), de a korábbi legemlékezetesebb tételeiket is előadták. Sajnos a 2011-es Tales Of The Sands-nél régebbre nem merészkedtek, de úgy tűnik, ehhez már hozzá kell szoknunk. Azért az általam legkedveltebb Tales Of The Sands és Legacy albumokról is tettek egy merítést (Tales Of The Sands, Beyond The Stars, illetve Endure The Silence, Believer).
A zenészek fellépőruhái is illeszkedtek az este arabos hangulatába. Mintha az Ezeregyéjszaka meséibe léptünk volna be. A hangulatot még tovább szította, hogy alkalmanként egy táncosnő is a színpadra perdült, mindig más fellépőruhákban. A leglátványosabb az volt, amikor még egy hatalmas szablyát is egyensúlyozott a fején. De nagy hangulati pluszt jelentett az is, hogy az Until The End-re Dudás Ivettet hívták vendégeskedni a színpadra, aki ebben az arabos hangulatú dalban is jól szerepelt.
A hangsúly azért mégis a zenén volt, ami minden igényt kielégített, ha valaki nem hiányolta túlzottan a régi számokat. Fentebb említettem már több elhangzott dalt is, de persze beköszönt a Karma album is az Into The Light-tal és a 2019-es Shehili legemlékezetesebb pillanatai is megelevenedtek (Born To Survive, Dance, No Holding Back). Jól szóltak, szép tiszta hangzással lehetett mindent hallani, mind Malek Ben Arbia gitárriffjeit és álomszerű szólóit, mind Anis Jouini finom basszusfutamait (talán az ő játékában maradt meg a legtöbb a Myrath progresszív felfogásából), mind Kévin Codfert látványosan befordított billentyűzetéből előcsiholt hangokat.
Morgan Berthet ezúttal maszk mögé rejtőzve szolgáltatta a dobütemeket, még kis szólólehetőséget is kapott. Az extravagáns dobos persze nem tudott elnyugodni, folyamatosan piszkálta Zaher Zorgati énekest, hol minden hülyeséggel dobálta, hol a depresszió veszélyeire figyelmet felhívó The Clown előtti szívhez szólónak szánt beszédjébe is belerondított – hüppögve papírzsebkendőket osztogatott a közönségnek, sőt még a színpadról is kivezette, amikor az még fürdőzött volna a közönség szeretetében. Gondolom ezek amolyan belső kis humoros gegek, de kívülről nézve szerintem azért lehetett kicsit túlzásnak értékelni.
Zaher Zorgati elmondta, hogy a torka elég ramaty állapotban van, de ebből semmit nem lehetett érzékelni. Kiválóan, nagy átéléssel hozott minden dallamot. Rendkívül karizmatikus frontember, persze a hölgyek szívét is megdobogtatja, ahogy kígyózó mozdulatokkal, szinte táncolva idézi fel a közel-kelet varázsát. Ha esetleg valakinek már túl sok lenne az utolsó 1-2 album kissé áramvonalasabbra vett világából, szerintem ez a koncert őket is meggyőzte, hogy a Myrath élőben még mindig magával ragadó. Aztán az már ízlés kérdése, hogy hazaérve ki a Wilderness Of Mirrors-t, ki a Hope-ot vagy a Desert Call-t fogja pörgetni.
05:01
