szerző: MorelloBlack Label Society, Venom Inc. 2026. június 10, Barba Negra
Zakk Wylde-ot valószínűleg még ma is sokan Ozzy gitárosaként ismerik, de saját jogon már a Black Label Society-vel is bőven letette a névjegyét (aki azt mondja, hogy „ja, hát ő a Pantera gitárosa!”, azt biztos megverem!) Jó gitáros, villámgyors gitáros, technikás gitáros van bőven, pláne a Youtube-nak köszönhetően most már a világ minden tájáról figyelmet tudnak kapni elképesztő tehetségek – de akinek a játékából összekeverhetetlen feeling jön át és a karakterét ezer közül is meg lehet ismerni, abból már nincs olyan sok.
Zakk ilyen, és bár a Panterával az új formáció kialakulásával szinte évente járnak hozzánk, a Black Label Society közel sem ilyen gyakori vendég. Konkrétan 2012-ben jártak nálunk utoljára a megboldogult Petőfi Csarnokban. Most ráadásul új lemezzel is kijött a gárda, a szokás szerint igen jól sikerült Engines Of Demolition-nel, így hát a legjobb alkalom volt hosszú idő után ismét vendégül látni Zakk-éket.
Egyetlen fellépő került eléjük, a Venom Inc., ami a legendás Venom inkarnációjának számít, Tony „Demolition Man” Dolan-nel, Mantas-szal és Abaddon-nal, ők voltak az alapítótagok 2015-ben, hogy a saját értelmezésük szerint továbbvigyék a Venom örökségét. Ma már csak Tony Dolan van a fedélzeten, még Mantas is lelépett elég furcsa körülmények között. Pedig a 2019-es Rockmaratonon iszonyú erős bulit adtak, amiben nagy szerepe volt Mantas feelinges játékának és az akkori dobos, Jeramie Kling hihetetlen feszességének.
Most megújult tagsággal kapott szerepet a Venom Inc. ezen az estén, amibe talán nem is annyira illettek bele, de biztos meg volt az oka, hogy miért vállalták el. Az is igaz, hogy a Venom Inc. már nem azt a pőre black/thrash/heavy metal esszenciát játssza, mint a nagy előd a korai ’80-as évek stílusteremtő albumaival (Welcome To Hell, Black Metal). Náluk vannak szellősebb, akár rock & roll-osnak vagy punkosnak is mondható témák, szóval végül is van rá esély, hogy működni tud a zenéjük a Black Label Society előtt is.
Talán ez még így is lett volna, de a hangzás sajnos eléggé agyonvágta a bulijukat. Pedig mostanra Curran Murphy gitározik náluk, aki nem akárki, reszelt már az Annihilator-ban és a Nevermore-ban is. Sajnos az ő játékából szinte semmit nem lehetett hallani, hiába dobálta fejteteje hátulján meghagyott rőzséjét. A koncert vége felé kezdtek valamennyire hallatszani a riffjei és a szólói.
Marc Jackson dobos is úgy szólt, mintha egy kartondobozban játszana. Nem volt amúgy gond a munkájával, de az az erőteljes feszesség, ami mintegy mozdonyként húzza magával a csapatot, ahogy Jeraime Kling-gel ismertem meg őket, nála valahogy hiányzott. Egyedül Demolition Man basszusa dohogott karakteresen, szóval majdhogynem amolyan drum & bass bulit hallhattunk.
A csapat azért ügyesen válogatta össze a programját, inkább a rock & roll-osabb saját szerzemények közül válogattak, mintsem az ős-Venom szikár nyersességét idézgették volna. Onnan emlékeim szerint csak az egy szem Cursed hangzott el (az sem a korai érából), a többi számot a Venom Inc. Avé és There’s Only Black albumairól adagolták. A legvégén elnyomtak egy Motörhead feldolgozást is (The Hammer), aminek szerintem nem volt sok értelme – bár tény, hogy a Venomra, illetve magára a Venom Inc.-re is kétségkívül nagy hatással volt Lemmy-ék munkássága. Inkább játszhattak volna egy saját számot. Vagy legalább egy ős-Venom-ot, mert aki ismerte őket, azért valahol talán várt volna ilyet is.
Sajnos a hangzás miatt, illetve az ekkor még csak szállingózó közönség miatt nem éreztem igazán ütősnek a koncertjüket. Bár látszott, hogy a nézőtéren néhányan ismerik a munkásságukat, illetve a buli vége felé már kezdett kicsit megjönni a hangulat, de összességében szerintem nem igazán volt jó választás a Venom Inc. a Black Label Society elé. Bár ilyen hangzással végül is lehetett volna akárki...
Ha a Black Label alatt se lehet hallani a gitárt, gondolom nem kell ecsetelnem, milyen lincshangulat alakult volna ki a Barba Negrában. Szerencsére esetükben már erről szó sem volt, Zakk-ék atom hangzással, kristálytiszta megszólalással léptek a színpadra. Az ő zenéjükben természetesen a gitárnak kiemelt szerepe van, így kifejezetten erősen, hangsúlyosan szóltak a gitárok, de mégse nyomták el a többi hangszert. Sőt mi több, John DeServio basszusa csodaszépen bongott, minden finom basszusfutamot nagyon jól ki lehetett hallani. Érdemes is volt, mert John nagyon ízesen, elegánsan játszott, esetenkénti kis szólóival nagyon jól színesítette a zenét. Jeff Fabb dobmunkája is kiváló volt, remekül adta az alapot Zakk húzós, lendületes nótái alá.
A hangsúly persze azért a főnökön volt, aki egy skót szoknyához hasonló viseletben toppant a színpadra, abban adta a jellegzetes pózait, lépett fel az emelvényekre. Nem tudom, az első soroknak mennyi rálátásuk volt, mennyire tudtak megbizonyosodni róla, vajon van-e alsógatya a szoknya alatt, az én látómezőmben szerencsére ha akartam volna, se tudtam volna meggyőződni róla, haha!
A lényeg persze mégis a zenén volt, ezt pedig a legmagasabb szinten megkaptuk Zakk-éktől. A Funeral Bell-lel kezdték a The Blessed Hellride lemezről, ezzel máris megalapozták a hangulatot. Rögtön másodikként a Name In Blood-ot hallhattuk, az új album nyitószámát. Az Engines Of Demolition korongot egyáltalán nem vitték túlzásba a koncert folyamán, pedig kiváló lemez, további dalok se húzták volna le a színvonalat.
De a hangsúly ma inkább a korábbi érán volt, hallhattunk olyan szerzeményeket, mint a Destroy & Conquer, A Love Unreal, vagy a Heart Of Darkness. De Zakk még a No More Tears témáját is beleszőtte a dalba – de hát hogy is maradhatott volna ki Ozzy megemlékezés erről a koncertől. A kivetítőn is jelen volt Ozzy, látszott, hogy Zakk nagyon közel áll hozzá és természetesen a közönség skandálása is megerősítette, hogy mindenki együtt érez vele. De a két másik közeli barát, Dimebag Darrel és Vinnie Paul is kapott egy molinót az erősítőkön, az ő emléküket is rendszeresen ápolja a Black Label Society. Meg ugye a másik formációban maga Zakk is.
Ezen a koncerten is teljesen érthető volt, a kezdetek óta miért volt az egyetlen és egyedül név Zakk Wylde, aki akár csak elméletben is felmerülhetett Dimebag valamilyenfajta pótlásaként vagy a Pantera felidézéseként. Ez hosszú idő után végül valósággá is vált, de az a fajta íz, az a fajta feeling, ami Zakk gitározásából árad, tényleg csak úgy sodorja magával a hallgatót, ami Dimebag-re is jellemző volt.
Mert bizony gitárzene volt ez magasfokon és ez a koncertélmény bizonyítja, hogy a metalzenének mindig is ez volt és ez is kell legyen az esszenciája. Zakk nem csak a gitáron bűvészkedett, beült a színpad szélére felállított zongorához is, ahol a lassú, könnyfakasztó In This Rivert énekelte. A dal ikonikus szólóját ezúttal Dario Lorina szolgáltatta.
Persze aztán bevadult a tempó, az olyan számokkal, mint a The Blessed Hellride, Set You Free vagy a Fire It Up. Zakk később a zongora tetejére is felállt és ott zúzott, dobálgatták egymásnak a szólókat Dario-val, a fejük mögött tartott gitárral szólóztak, Zakk pedig egy duplanyakút is előhozott egy alkalommal. Lenyűgöző volt az a gitárorgia, amit ők ketten bemutattak, miközben DeServio nagyon stílusos basszusozása önmagában is élmény volt.
Nyilvánvalóan Zakk Wylde a gitárhős, de Dario Lorina személyében nagyon jó társra lelt ebben a bandában. Dario egy szerényebb karakter, de nem csak kiegészítette Zakk játékát, hanem saját jogon is zseniális játékot mutatott be, szinte együtt lélegeztek a gitárjaik ezen az estén. És a koncert végére is maradt még muníció, a harapós Suicide Messiah, az új lemez még utoljára megidézésre került az Ozzy’s Song erejéig, egy utolsó tiszteletadással, végül a Stillborn-nal zárult a buli.
Ma már mindenféle stíluskeveredésen átesett ez a műfaj, vannak rap metalok, pop metalok, elektronikus- és szintetizátoros zenével dúsítások. Sokszor a legkeményebb durvulatokat szolgáltatják olyan karcsiszemüveges, Beatles-bilifrizurás, vasággyal 40 kilós arcok, akiket ránézésre még lehet, hogy még ma is megvernének az általános iskola vécében az uzsonnáért.
De ezen a koncerten megérthettük, hogy a heavy metal-nak van egy olyan elmagyarázhatatlan esszenciája, ami okkal tett minket rajongóvá ezen műfaj iránt. És a Black Label Society-től ezt kaptuk meg. Az igazi heavy metal esszenciát.
Egy olyan magával ragadó gitárzenét, ahol tényleg a gitárok viszik a hátukon a hangulatot, szinte utaztatnak. Zakk és Dario némi túlzással majdnem minden számnál gitárt cserélt, szebbnél szebb hangszereket vonultattak fel. Amire gyakorlati szempontból igazából nem sok szükség lett volna, de ők jól tudják, hogy ehhez a zenéhez az az érzés is társul, amikor a rajongók egyszerűen csak legeltetik a szemüket a látványos, jellegzetes dizájnú hangszereken. Míg a Venom Inc.-nél még inkább csak gyülekezett a közönség, a Black Label Society-t már egy masszív létszám követte. És ameddig ez így van, addig Gene Simmons-szal nem kell egyetértenünk: a rock bizony egyáltalán nem halott!
15:03
