szerző: MorelloLovebites 2026. július 23, Analog Music Hall
Japán még ma is egy elég zárt világ, így viszonylag nehezen törnek ki onnan olyan metal zenekarok, akik nemzetközi szinten is komoly figyelmet tudnak kiváltani. Ilyen mondjuk a Babymetal, akiket szinte már-már hisztérikus érdeklődés követ, de elég szokatlan, amit ők csinálnak, szóval mindez nem is meglepő. A Lovebites azonban egyáltalán nem szokatlan, amit csinál – gyakorlatilag power metalt játszanak úgy, ahogy európai mestereiktől eltanulták – , de már csak abból a tényből kiindulva, hogy a szigetországból származnak, illetve habos-babos fehér ruhácskába öltözött japán lányok tolják a hol dallamos, hol tempós, hol sikítós, hol gitárszólókkal dúsított fémet, mégis egyre több figyelmet kapnak.
A lányoknak idén jött ki az 5. nagylemeze, ráadásul 2016-ban alakultak meg, úgyhogy a tempó elég intenzív, de talán mostanság kezdenek nemzetközi szinten is felfigyelni rájuk. Ennek az eredménye az európai turné, amely során Magyarországra most jutott el először a csapat. Csini japán csajok – dögös heavy metal, mi kellhet még? Nem is csoda, hogy teltházat csináltak az Analogban.
Mindenféle előzenekar nélkül, tisztán-pőrén ez az este csak a Lovebites-ról szólt. Még díszletek, háttérvetítés se volt (csak egy nagyon gagyi felbontású és még úgy is képhibás Lovebites logó, úgyhogy ezt gyorsan felejtsük is el), úgyhogy semmi se vonhatta el a figyelmet. Itt bizony a zenének (és/vagy a csajok kiállásának) kellett győzedelmeskednie.
Kisebb csúszás után végül belecsaptak, Haruna, Fami, Miyako, Midori és Asami a közönség nagy lelkesedésével kísérve felsétáltak a színpadra és nekikezdtek az életművüket nagyjából felölelő programjuknak. Mindegyik albumukról játszottak, legtöbbet persze az idén megjelent Outstanding Power-ről. A megszólalást nem éreztem annyira ideálisnak, Miyako és Midori gitárjai (különösen az előzőé) szólhattak volna hangosabban, a pöttöm Haruna dobmunkája is elég tompán szólt, cserébe Fami basszusát nagyon szépen lehetett hallani – pláne ha figurázott néhány számnál.
Bár mint említettem, már 5. nagylemezénél tart a csapat, a színpadon azért még bőven lehetett látni megilletődöttséget. Köszönhető ez talán annak, hogy hazájuktól távol, egy európai turné azért nekik is izgulós, de a neten fent lévő koncertvideóik alapján is az jön le, hogy nem egy színpadot felszántó típusok.
Ez különösen a frontasszonyra, Asami-ra igaz. Elénekelte, amit el kellett (azon a jellegzetes, orrhangú hangszínén), még néhány sikolyt is sikeresen teljesített, de amikor épp nem volt szerepe, látványosan nem tudott mit kezdeni magával. Robotikusan merev mozdulatokkal biztatta a közönséget, kedves volt – aranyos volt egyébként, de ha már power metalról beszélünk, az a „power” semmilyen szinten nem volt jelen a kiállásában. Egy ilyen koncerten a frontembernek fel kell szántani a színpadot, dominálnia kell a deszkákat, Asami-ban viszont – a hangján kívül – egyébként az égvilágon semmi heavy metal nem volt.
Fami-ból se nézte volna ki senki, hogy egy heavy metal bandában basszusozik. Izgalmasan rövid szoknyácskában, fülig érő mosolyokkal, bájosan pengetett, néha szinte táncolt a színpadon. És persze szórta a szívecskéket a közönségnek, ahogy a sztereotípia szerint bájos japán csajszihoz illik. Volt pár figyelemreméltó futama, szóval zenei teljesítményt is láthattunk tőle azért, de Fami a két lábon járó cukiság a zenekarban. Hasonlóképpen Harunához, akit sajnos szinte teljesen elrejtett a dobok és a színpad hátsó fertályának félhomálya, pedig jól adagolta a tempókat a vagy 150 centis kiscsaj és néha még figurázott is.
Miyako gitárja sajnos nem szólt túlságosan erősen, ő elég introvertáltan, szinte magába meredve pengetett végig. Ő kezelte olykor a színpad szélén felállított elektronikus zongorát is (illetve egyszer Asami-nak is volt szerepe). Egy-két helycserét mutatott be, valamint néha kiállt szólózni a színpad közepére, de ez a visszafogottság egy ilyen zenekarban szerintem hátrány.
A vérbeli heavy metal kiállást egyedül Midori-tól láthattuk a másik gitárnál, tőle viszont nagyon. Nála megvolt az összes póz, amit a gitárhősöktől ellesett – nagy terpesz, vad grimaszok, tremoló rángató gitárnyúzás, hajlóbáló bólogatás. Ahogy a közönségről, róla is dőlt rendesen a víz az Analog jellegzetesen elégtelen szellőzése miatt, és mivel ő viselte a legszexisebb szerelést a társaságból, hát őszintén szólva ez se volt utolsó látvány.
Ha valaki azt mondja, hogy igazából a Lovebites-ban semmi pláne nincs, lényegében azokból a panelekből építkeznek, amiket az európai power metal mesterei (Helloween, Sonata Arctica, Stratovarius, HammerFall, stb.) már leraktak az asztalra, lehet, hogy nehéz lenne ezzel vitatkozni. A Lovebites csak feleletet felmondó tanuló lehet őmellettük. Azonban ez viszont egy jó felelt volt – „A jó tanuló felel”, hogy Karinthyt idézzük. És ha egy jó feleletet hallhattunk, arra jó jegyet szoktak adni, még akkor is, ha nem a diák jött rá a Pitagorasz-tételre, csak bemagolva, példás módon előadta azt.
Még ha zeneileg tényleg sok újdonságot nem hallhattunk, a csajok jellegzetesen japános kiállása, ez a fehér ruhás, cuki koncepció amit kitaláltak, a kedves hálálkodás még az olykor bájos amatörizmus mellett is szerethetővé teszi a társaságot. Úgyhogy ezzel az érzéssel távoztam. Jó volt őket elsőként Magyarországon látni, egy kedves találkozás volt ez egy cuki társasággal, zeneileg is legalább heavy metalt hallhattunk, úgyhogy aki igazán jól akarta érezni magát és nem a hasogatni való szőrszálakat kereste, annak minden lehetőség adott volt.
05:27
