beszámoló [fesztivál] 2026. augusztus 6. csütörtök 08:00
nincsen hozzászólás
szerző: UtazóSummer Hell 2026 – Amikor a veteránok vitték el a show-t 2026. július 26. Barba Negra
Mit lehet mondani egy olyan fesztiválról, amelynek gerincét a hardcore, a metalcore, a crossover és a thrash veteránjai adják? Tulajdonképpen csak annyit: jöhetne belőle évente több is. Az ilyen, jó értelemben vett old school felhozatal ma már ritkaságszámba megy. Ez is azok közé a rendezvények közé tartozott, ahol nem a LED-falak, a konfettieső vagy a lángcsóvák vitték a prímet, hanem azok a zenekarok, amelyek évtizedekkel ezelőtt lefektették ennek a színtérnek az alapjait. A Szaharát idéző hőség már délután próbára tett mindenkit, estére azonban nemcsak a levegő, hanem a hangulat is izzott.
A történethez hozzátartozik, hogy a sofőrökön kívül nagyjából mindenki tiszteletbeli alkalmi alkoholistává lépett elő. A sörcsapok becsülettel dolgoztak, és érzésre annyi komlólé fogyott, hogy ha lett volna tartalék csap a környéken, azt is hadrendbe kellett volna állítani. Az árvák könnyeit ugyan békén hagytuk, de a pultosok így sem unatkoztak.
A Summer Hell második napja legalább olyan erősre sikerült, mint az első. Vasárnap ide vagy oda, meglepően sokan mozdultak ki otthonról. A közönség jelentős részét azok az „öreg ráják” alkották, akiknek ezek a zenekarok nem egyszerű koncertélményt, hanem fiatalkoruk meghatározó fejezeteit jelentették. Már önmagában a D.R.I., a Biohazard és a Vio-Lence egymás utáni fellépése megérte a belépőt, a Napalm Death előző napi pusztításával együtt pedig valódi hardcore–thrash ünneppé állt össze a hétvége.
A délutáni kezdés ellenére már nyitáskor szép számmal gyülekezett a közönség. Nem csoda: a program szinte végig ugyanannak a közegnek szólt. Hardcore, crossover, groove metal és thrash váltotta egymást két színpadon, ráadásul olyan nevekkel, amelyek közül több ma már élő történelem.
A névsor önmagáért beszélt. A D.R.I., a Death Angel, a Vio-Lence, a Pro-Pain és a Biohazard együtt olyan felhozatalt képviselt, amely generációk zenei ízlését formálta. A színpadon ráadásul nemcsak a zenekarok történelme volt tekintélyt parancsoló. A legtöbb muzsikus bőven túl van azon a koron, amikor mások már a nyugdíjas éveiket tervezgetik, ők viszont ma is olyan intenzitással állnak színpadra, hogy sok huszonéves banda tanulhatna tőlük koncertdinamikát és hozzáállást.
A fesztiválformátumnak persze megvolt az ára. A műsoridők sokszor inkább nagyvonalú ízelítőnek tűntek, mint teljes értékű koncerteknek, de egy nyolczenekaros, két színpados napnál nehéz ennél hosszabb játékidőt kiosztani. Így maradt a délutáni rajt, ami végül jó kompromisszumnak bizonyult. A belépő mellé viszont gyakorlatilag ajándékba járt egy két részes szaunabérlet. A Red Stage még elviselhető hőmérséklettel dolgozott, a Blue Stage viszont már az extrémsport kategóriáját súrolta. A konténer-WC pedig külön szintet képviselt a hőterhelésben – ott néhány perc után az ember már nem is a koncertprogramon, hanem a túlélésen gondolkodott. Estére így senkit sem lepett meg, hogy a legnagyobb tömeg a sörcsapok környékén alakult ki.
A Red Stage nyitányát a Sworn Enemy kapta, és a New York-i hardcore brigádnak korai időpont ide vagy oda, nem kellett üres soroknak játszania. Sal Lococo és társai sosem tartoztak azok közé, akik minden új divathullámra felülnek. Miközben a metalcore egészen más irányokba sodródott, ők végig kitartottak a nyers, hardcore-ból táplálkozó megszólalás mellett. Élőben is brutális erővel dörrentek meg a szerzeményeik, a Prepare for Payback, a We Hate, az As Real as It Gets és természetesen a Sworn Enemy pontosan azt hozta, amit várni lehetett: kompromisszummentes New York-i hardcore-t, amely ma is ugyanúgy gyomorszájon vág, mint húsz évvel ezelőtt.
Sok idő azonban nem maradt emészteni a kiosztott pofonokat. Mire a Red Stage-en elhalt az utolsó riff, a Blue Stage-en már a Hemlock hangolt. Chad Smith úgy járkált fel-alá, mint aki pontosan tudja, hogy néhány perc múlva ismét nyakcsigolyák kerülnek veszélybe. A Las Vegas-i csapat három évtizede járja ugyanazzal a megszállottsággal a klubokat és fesztiválokat, és ez most is minden mozdulatukon látszott. A PigeonHoled European Tour a 2001-es Pigeonholed jubileumára épül, így a korai dalok kapták a főszerepet, köztük a The Only Enemy és a Pigeonholed. Chad Smith egy pillanatra sem maradt nyugton, rasztái önálló életet éltek, a zenekar pedig nem akart többet mutatni annál, ami: izzadságszagú, klubokban edződött groove metal, amelyet nem laboratóriumban találtak ki, hanem hosszú évek alatt csiszoltak színpadról színpadra.
Az első igazán nagy tömeget azonban már a Pro-Pain vonzotta a Red Stage elé. Ha volt zenekar, amelynek ezen az estén semmit sem kellett bizonyítania, akkor Gary Meskil csapata biztosan közéjük tartozott. Három és fél évtizede ugyanazt az utat járják: nincsenek divatkövető kanyarok, felesleges sallangok vagy megfelelési kényszerek, csak nyers, utcáról táplálkozó hardcore-groove. A koncert első perceitől világossá tették, hogy itt nem nosztalgiaműsor következik. Az Un-American, a Stand Tall, az új Oceans of Blood és a Make War Not Love teljes természetességgel fértek meg egymás mellett, a közönség pedig ugyanazzal az intenzitással fogadta a friss dalokat, mint a régi himnuszokat. Elég volt Gary Meskil egyetlen mozdulata, és máris repültek a karok, indultak a pogók.
Gary Meskil sosem volt a fölöslegesen beszélő frontemberek közül. Nincs is rá szüksége. Rekedtes orgánuma, kőkemény basszusjátéka és szikár színpadi jelenléte önmagában uralja a teret. Mögötte a zenekar olajozott gépezetként dolgozott: minden riff a helyére került, a groove-ok pedig fékezhetetlenül gördültek egymás után. Negyven perc tömény feszültség, izzadság és masszív riffek – minden fölösleges körítés nélkül. Mire levonultak a színpadról, pontosan ugyanaz az érzés maradt az emberben, mint egy igazán jó utcai bunyó után: fáj egy kicsit, de valahol legbelül már várod a következőt.
A Blue Stage-en ezután a Don Gatto következett, és ha valaki még kételkedett volna abban, hogy a hazai hardcore felveszi a versenyt a nemzetközi mezőnnyel, néhány perc alatt megkapta a választ. Acélos Balázsék ezúttal sem bonyolították túl a receptet. Feszes groove-ok, punkos lendület, vaskos hardcore és egy csipetnyi önirónia – ettől működik a Don Gatto. Mire a koncert feléhez értek, a Blue Stage előtt megállás nélkül kavargott a moshpit, a közönség pedig pontosan úgy reagált minden váltásra, ahogy azt a zenekar elképzelhette. Ismét bebizonyították, hogy nem kell külföldről érkezni ahhoz, hogy valaki nemzetközi színvonalon zúzzon.
A Red Stage-en közben már mindenki a Death Angelre készült. Nem véletlenül. Negyvennégy év után sok zenekar már abból él, hogy valaha nagy volt. A Death Angel viszont ma is azért számít megkerülhetetlen névnek, mert élőben újra és újra bizonyítja a helyét a thrash elitjében. Már a nyitó The Moth, Father of Lies és Hatred United / United Hate után egyértelmű volt, hogy ezen az estén nem lesz üresjárat. Mark Osegueda megállíthatatlanul járta be a színpadot, hangján pedig alig fogott az idő: ugyanazzal az erővel és magabiztossággal énekelte végig a koncertet, mint pályája legjobb éveiben. Mellette Rob Cavestany ismét bebizonyította, hogy a pengeéles riffek mögött ma is ugyanannyi játékosság és szenvedély dolgozik, mint négy évtizeddel ezelőtt. A zenekar elképesztő természetességgel mozgott együtt, és minden mozdulatukból érződött, hogy náluk a rutin nem kényelmességet, hanem magabiztosságot jelent.
A dobok mögött Will Carroll könyörtelen pontossággal hajtotta előre a zenekart, miközben egyetlen apró részlet sem veszett el. A koncertet záró Seemingly Endless Time és Thrown to the Wolves méltó lezárása volt egy olyan fellépésnek, amely ismét emlékeztetett rá, miért tartják a Death Angelt a műfaj egyik legjobb koncertzenekarának.
A D.R.I. fellépése előtt már érezhető volt, hogy sokan kifejezetten miattuk érkeztek. Kevés zenekar mondhatja el magáról, hogy gyakorlatilag saját műfajt teremtett, a Dirty Rotten Imbeciles azonban pontosan ezt tette. A hardcore nyers erejét és a thrash sebességét olyan természetességgel gyúrták össze, hogy máig megkerülhetetlen hivatkozási pontnak számítanak. Negyvennégy év ide vagy oda, Kurt Brechték ezúttal sem nosztalgiázni érkeztek.
Már az első daloknál elszabadult a káosz a Blue Stage előtt. A közönség egy pillanatig sem maradt nyugton, a circle pit szinte folyamatosan mozgásban volt, miközben a zenekar könyörtelen tempóban darálta végig a műsort. Kurt Brecht ma sem a klasszikus frontember archetípusa. Nem pózol, nem játszik szerepet, egyszerűen kiáll a színpadra, és ugyanazzal a dühvel, ugyanazzal a hitelességgel üvölti a dalokat, mint négy évtizeddel ezelőtt. Éppen ettől működik még mindig a D.R.I.: semmi manír, semmi felesleges körítés, csak vegytiszta crossover. Mire lecsengett az utolsó riff, alig maradt valaki, aki ne kapott volna legalább egy vállast vagy könyököst a pogóban – és valószínűleg senki sem bánta.
Ha volt zenekar, amelyre az egész nap felvezette a közönséget, az a Biohazard volt. A Red Stage előtt már jóval a kezdés előtt megtelt minden talpalatnyi hely, és amikor Billy Graziadei, Evan Seinfeld, Bobby Hambel és Danny Schuler színpadra lépett, az első hangoktól érezni lehetett, hogy ez nem egyszerű koncert lesz. A brooklyni négyesnek mindig is különleges kapcsolata volt a közönségével, ez pedig most sem változott.
A műsor a Urban Discipline, a Shades of Grey, a Wrong Side of the Tracks és a Punishment köré épült, a nézőtér pedig egyetlen hatalmas, lüktető masszává alakult. Billy Graziadei gitárral a nyakában egyszer csak lemászott a színpadról, bemerészkedett a közönség közé, és ott folytatta a dalt. Körülötte egyszerre indult a csordavokál, mindenki hozzá akart érni, lepacsizni vele vagy legalább egy pillanatra a koncert részévé válni. Az ilyen jeleneteket nem lehet megrendezni – ezek maguktól történnek meg, amikor zenekar és közönség ugyanazon a hullámhosszon létezik.
A Biohazard ereje mindig is abban rejlett, hogy a hardcore nyers energiáját utcai attitűddel, groove metalos súllyal és rapes lüktetéssel tudta ötvözni anélkül, hogy bármelyik elem öncélúvá vált volna. Ez a recept most is tökéletesen működött. Nem akartak fiatalabbnak látszani, mint amilyenek, nem próbáltak megfelelni a mai trendeknek. Egyszerűen felmentek a színpadra, és emlékeztettek rá, miért váltak az elmúlt közel négy évtized egyik legmeghatározóbb hardcore zenekarává. A hosszú taps és a skandáló közönség egyértelművé tette: ezen az estén sokak számára ők jelentették a fesztivál csúcspontját.
A nap lezárása a Vio-Lence feladata volt. Nem könnyű úgy színpadra állni, hogy előtted a Biohazard gyakorlatilag felrobbantotta a Red Stage-et, a kaliforniai thrash legenda azonban nem próbált rálicitálni az elődjére. Egyszerűen azt tette, amit több mint négy évtizede mindig is tudott: kompromisszummentes thrash metalt játszott. Már a Kill on Command, a Serial Killer és a Phobophobia első hangjainál egyértelművé vált, hogy Sean Killianék nem nosztalgiából vannak itt. A dalok ma is ugyanazzal a nyers erővel szólnak, mint fénykorukban, és a közönség pontosan ezt várta tőlük.
Sean Killian a hosszabb kihagyások és egészségügyi problémái ellenére is meggyőző formában állt a mikrofon mögött. Hangjában ott maradt az a jellegzetes karcosság, amely a Vio-Lence egyik legfontosabb védjegye, miközben Phil Demmel gitárjátéka újra bebizonyította, miért tartják a Bay Area thrash egyik meghatározó alakjának. A zenekar nem akart fiatalosnak látszani, nem próbált modern köntöst húzni a dalokra. Egyszerűen hagyták, hogy a szerzemények beszéljenek helyettük – és ez bőven elég volt.
A World in a World, az Officer Nice, a Eternal Nightmare és a kihagyhatatlan Upon Their Cross alatt a Blue Stage előtt még egyszer utoljára megmozdult minden. Nem voltak látványos színpadi trükkök, előre megkoreografált gesztusok vagy fölösleges beszédek. Csak néhány veterán zenész, akik negyven év után is ugyanazzal a meggyőződéssel álltak a közönség elé, mint amikor először a kezükbe vették a hangszereiket. És talán éppen ez adta a koncert igazi erejét.
A Summer Hell második napja végül nem a múltról szólt, hanem arról, hogy bizonyos zenék egyszerűen nem hajlandók megöregedni. Ezek a zenekarok nem azért álltak színpadra, hogy felidézzék egy letűnt korszak emlékeit, hanem hogy bebizonyítsák: negyven év után is ugyanazzal az elszántsággal képesek megszólítani a közönséget.
A két nap során nyolc különböző zenekar lépett színpadra, mégis volt bennük valami közös. Egyikük sem próbált többnek látszani annál, ami valójában. Nem a nosztalgiát árulták, hanem azt a hitelességet, amelyet csak hosszú évek, ezernyi koncert és megszámlálhatatlan kilométer képes felépíteni.
A Summer Hell ezért nem egyszerűen egy jól sikerült fesztivál volt. Inkább emlékeztető arra, hogy a hardcore, a crossover és a thrash legfontosabb zenekarai ma sem vitrinekben őrzött relikviák. Élő, lüktető zenekarok, amelyek ma is képesek ugyanazzal az erővel megmozgatni egy közönséget, mint pályafutásuk kezdetén.
És talán ez volt az egész hétvége legfontosabb üzenete: a jó daloknak nincs szavatossági idejük. Ahogy azoknak sem, akik negyven évvel ezelőtt megírták őket.
08:00
