beszámoló [koncert]  2026. augusztus 14. péntek   09:00

nincsen hozzászólás

  Nem sok olyan koncert létezik, amely már a kezdés előtt képes megteremteni azt a hangulatot, amelyre később egy egész zenekar építhet. A Budapest Parkban július 23-án pontosan ez történt. Az este első felében a hamburgi elektronikus zenei színtér egyik karakteres szereplője, Punching Polly állt a pult mögött, és mire a MEUTE színpadra lépett, a közönség már pontosan tudta, hogy itt nem egy szokványos koncert vár ránk.
  
  Punching Polly a Dirty Bounce, a house és a techno határvidékén mozgó, táncolható, groove-központú – mondjuk úgy: szentéjével, akarom mondani, szettjével – fokozatosan töltötte meg energiával a Budapest Parkot. Kezdetben még csak néhányan mozdultak meg a tánctéren, majd ahogy egyre többen érkeztek, úgy vált egyre intenzívebbé a hangulat és a mozgás is. A Budapest Park pallói lassan, de biztosan alkalmi táncparketté alakultak.
  
  Ahogy kell, a MEUTE alkalmi rezidense szépen adagolta az ismerősebb tételeket. A Siggy Fred – Party Keepin’, Kaoma – Lambda, La Fuente – Ratata, Beyoncé – Diva, Dom Dolla – San Frandisco, Trace – Selecta, Hills&Welker – Swagger és Sidney Samson – Riverside is felbukkant a lendületes válogatásban. Nem egyszerű háttérzenét kaptunk, hanem valódi felvezetést: Punching Polly fokozatosan építette fel azt a hangulatot, amelyre a fő produkciónak szüksége volt. Nem véletlen, hogy a MEUTE őt választotta az esti hangulatfelelősnek.
  
  A művésznő közben láthatóan legalább annyira élvezte a saját szettjét, mint a közönség. A potméterek tekergetésében és a zenei sodrásban olyannyira belemelegedett, hogy a Shpongle – Dorset Perception környékén a technikai stábnak finoman jeleznie kellett: ideje átadni a terepet. Gyors átszerelés következett.
  
  A rövid átvezetésben a Kollektiv Turmstrasse – Hour After Hour, az islandman – Kara Toprak, a Modular Romance 5 és hasonló hangulatú felvételek szóltak. A közönség pedig már pontosan tudta, mire vár. Arra, hogy a gépi ütemek végre humán, élő techno partyvá változzanak. Elvégre ezért csődültünk össze. Nem azért, hogy a MEUTE fúvósokra komponált technoverzióit YouTube-on vagy Spotifyon hallgassuk, hanem hogy végre élőben lássuk és halljuk azt a tizenegy tagú brancsot, amely rezesekkel, dobokkal és rengeteg energiával képes újraértelmezni a klubok világát.
  
  Aztán eljött az idő. Lassan megjelent a MEUTE a színen. A hamburgi formáció emblematikus piros kabátjaiban nem egyszerűen egy zenekar érkezett a színpadra, hanem egy tizenegy fős, élő techno-gépezet. Több kilónyi csillogófém: trombiták, harsonák, szaxofonok, mély rézfúvósok és ütőhangszerek sorakoztak fel. Elektronikus hangszerek nélkül, mégis olyan megszólalással, amely pillanatok alatt klubhangulatot varázsolt a Budapest Parkba.
  
  A MEUTE különlegessége azonban nem pusztán abban rejlik, hogy technozenéket játszik fúvós hangszereken. Ennél sokkal többről van szó. Az elektronikus zene feszes, ismétlődő struktúráit képzett jazz- és klasszikus zenészek alakítják át élő produkcióvá. Minden dobütés, minden belépés és minden fúvós szólamváltás ott történik előttünk.
  
   Látszólag egyszerű, ismétlődő, akár monoton alapokra épülő zene – pontosan úgy, ahogy maga a techno is gyakran működik –, mégis van benne valami unikális és nehezen megmagyarázhatóan magával ragadó.
  
  A műsor első pillanatai, az Unfolding…, a Peace, az Endling és a Cygnus fokozatosan szippantották be a közönséget ebbe a világba. Nem volt szükség látványos felvezetésre vagy hosszú felkonferálásra. A csapat egyszerűen elkezdte felépíteni előttünk a saját show-ját.
  
  Majd megérkezett a LoCKeDoWN2. Innentől kezdve már nehéz volt egy helyben maradni. A dalok szinte megállás nélkül örvénylettek egymásba, miközben a színpadkép folyamatosan változott.
  
  A MEUTE koncertje ugyanis nem merev koreográfiára épül. Mindig az aktuális muzsikus kerül a figyelem középpontjába. Egy pillanatban egy szaxofon vagy harsona viszi a főszólamot, néhány másodperccel később pedig már a dobok vagy a teljes fúvósszekció kerül előtérbe. A zenekar ettől nem egy statikus falat alkot, hanem folyamatosan mozgó, pulzáló egységként működik. Pontosan úgy, mint maga a zene.
  
  A Raiva és a The Man With the Red Face már olyan intenzitással érkezett, amelynél a nézőtér gyakorlatilag egyetlen nagy hullámzássá alakult. Egyre többen mozdultak együtt a zenével, miközben a színpadon a tizenegy muzsikus mindenféle elektronikus pótlék nélkül hozta létre azt a lüktetést, amelyhez más esetben egy komplett hangrendszer és elektronikus arzenál kellene.
  
  Az Areya és a You & Me újabb oldalát mutatta meg a produkciónak. Utóbbi különösen erős pillanat volt: Flume elektronikus világát a hamburgiak élő fúvószenévé alakítják, ettől pedig a dal egyszerre marad ismerős és válik valami teljesen mássá.
  
  A show közben minimális szünetekkel ment tovább. A Raw és a Hey Hey után a ritmusszekció kapta meg a maga pillanatát az elmaradhatatlan dobszólóval. Itt vált igazán érzékelhetővé, mennyi energia van ebben a produkcióban.
  
  A dobok nem egyszerűen az elektronikus ütemeket helyettesítették. A koncert pulzáló szívverésévé váltak, és egy időre minden más hangszer háttérbe szorult. Majd amikor újra belépett a teljes zenekar, az egész úgy robbant be, mint egy szűnni nem akaró rave-drop.
  
  A Slow Loris és a Rej újabb lendületet adott a műsornak, a közönség pedig addigra már teljesen ráhangolódott a MEUTE sajátos világára. És talán éppen ez volt az este egyik legjobb része: nem kellett választani techno és élő zene, elektronikus zene és jazzes fúvóshangzás, koncert és rave között. A MEUTE mindezt egyetlen produkcióban oldotta fel.
  
  A koncert végéhez közeledve a Holy Harbour és a Slip továbbra is ugyanazt az intenzitást hozta, amelyet a zenekar az első percektől felépített. A közönség ekkorra már nem egyszerűen hallgatta a műsort, hanem abszolút részese lett. Pont úgy, mint egy több ezer fős partiban.
  
  Tagadhatatlan, hogy a MEUTE nem sztárallűrökkel dolgozik. Nem egyetlen frontember köré épül a produkció, hanem tizenegy zenész folyamatos együttműködéséből születik meg az egész. Az érzés ugyanaz. A lelkesedés is ugyanaz – mindkét oldalon.
  
  A zenészek játszanak, a közönség pedig, akarom mondani, a partizók örömködnek. A fókusz állandóan változik, a színpadkép lélegzik, és mindig van valaki, aki egy újabb hanggal, ritmussal vagy mozdulattal tovább lendíti az egészet. Nincs felesleges allűr, nincs sztár attitűd. Csak tizenegy zenész, akik láthatóan élvezik, amit csinálnak.
  
  A piros kabátok természetesen már önmagukban összetéveszthetetlenek, de a látvány csak keretet ad annak, ami valójában a MEUTE lényegét jelenti: az élő produkciónak. Mert miközben a produkció elképesztően precíz, egyszerre élvezetes és tagadhatatlanul lüktető.
  
  A fúvósok ereje, a dobok fizikai jelenléte, a zenészek állandó mozgása és a közönség reakciója együtt olyan atmoszférát teremt, amelyet egy előre programozott elektronikus show egyszerűen nem tud ugyanígy megteremteni.
  
  A Budapest Park ezen az estén egy időre átalakult. Nem kellett hozzá DJ-pult vagy szintetizátorok sora. Elég volt tizenegy zenész, rengeteg rézfúvós, ütőhangszer, groove és egy közönség, amely fokozatosan ugyanarra a hullámhosszra került.
  
  A MEUTE pedig pontosan azt adta, amiért létrejött: technoélményt élőben, hús-vér zenészekkel. Sőt, talán egy kicsit többet is, mert ezen az estén nem egyszerűen azt láttuk, hogyan lehet a technót fúvós hangszerekre átültetni. Azt láttuk, hogyan lehet egy komplett közönséget ugyanarra a ritmusra állítani. És ehhez nem kellett más, csak tizenegy ember, néhány tonnányi rezes önbizalom és egy jó adag groove.
  

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: