beszámoló [koncert]  2005. augusztus 28. vasárnap   17:18

nincsen hozzászólás

  Alighogy Billy Cobham elhagyta hazánkat, máris érkezett a Világsztárok a Millenárison sorozat következő fellépője, Chico Freeman, hogy együtt ünnepelje a Dresch Quartettel és velünk Dresch Mihály születésnapját. Ezen az estén tehát a főszerepet a szaxofon játszotta.
  
  Már több ízben írtam, hogy egy jazz koncert a Millenáris falai között csak jó lehet. Ennek a helynek van egyfajta kisugárzása, és mintegy megidézi a letűnt korok hangos zakatolását. A hangulat már az érkezéskor magával ragadott: csendes moraj és a hangfalakból csendesen duruzsoló smooth jazz fogadott bennünket a koncert előtt. Aztán hamarosan megszólalt az élő zene, méghozzá nem is akárhogy: a Dresch Quartet ezen az estén legkiválóbb formáját hozta.
  
  Dresch Mihállyal kapcsolatban én már meg merem kockáztatni azt a merész kijelentést, hogy elérte a garbareki magasságokat: szerénységével és tudásával egyszerre adózott hangszerének és elődeinek. Olyan alázattal, tisztelettel és profizmussal szólaltatta meg a szaxofont, ahogy azt csak a legjobb zenészektől várhatjuk el - nem is véletlen, hogy a jazz körökben jól ismert és méltán elismert Chico Freeman épp az ő felkérésére utazott át hozzánk.
  
  Dresch Mihály kiváló érzékkel választott magának muzsikustársakat is: a virtuóz cimbalmost, Lukács Miklóst, Baló István ütőst és Szandai Mátyás bőgőst. Már az elképzelés is nagyszerű, hogy cimbalmot vigyenek a jazzmuzsikába, de az igazi csoda az, hogy milyen komoly teret tudnak biztosítani neki: Lukács Miklós nem csak gazdagította, de egyenesen új értelmet adott Dresch Mihály elképzeléseinek. A jellegzetes erdélyi és magyar népzenei motívumokkal a Dresch Quartet muzsikája teljesen új utakat jár be, ez az eredetiség pedig olyan hihetetlen atmoszférát teremtett a Fogadó vasalatai között, hogy szinte percenként tört fel az elismerő taps a közönség soraiból. Az egész koncert egy nagy harmónia volt.
  
  S hogy a vendégről is szó essen: Chico Freemannel kapcsolatban a legkényesebb ízlésű jazz hallgató is kizárhatta kétkedését a kapukon kívülre, mert a szaxofonista néhány papírlapra vetett hangjegyből komplett lexikonokat játszott ki. Sem free jazz, sem csöpögő popularitás nem volt ebben a produkcióban, csak „a” jazz, a maga látszólagos egyszerűségében és sokszínűségében. Az öt muzsikust figyelve úgy tűnt, mintha 30 éve mindennap együtt nyomnák a jazzt. Pedig nem: közös munkájuk csak néhány évre vezethető vissza. Igen kérem, ezt nevezhetjük profizmusnak: a két szaxofonos bravúros játéka annyira tökéletes és gyors volt, hogy ha szemünket becsuktuk, akkor nem is tudtuk megkülönböztetni, hogy ki játszik. Ahogy a hangszerek egymás hangjába vágtak, az egyszerűen mindenkit megdöbbentett, frenetikus volt hallani ezt, szó szerint brillíroztak a zenészek.
  
  Egyáltalán nem lepődnék meg azon, ha a Dresch Quartet és Chico Freeman közös stúdióalbumot készítene, esetleg néhány állomásos turnét bonyolítana le. Mert a hallottak alapján bizony egy szupergrupp jönne így létre, és a közönség zabálná a produkciójukat.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: