beszámoló [koncert]  2006. március 7. kedd   16:44

nincsen hozzászólás

  Közel ezer ember adott, vagy adhat hálát az égieknek, hogy valamikor, fönn a messzi északon egy bizonyos Esbjörn Svensson annak idején találkozott Magnus Ösrtömmal, és ezért felhagyott a Ballroom Blitz püfölésével, és a dobokat újdonsült partnerének átengedve zongorához ült. Örülhet ez a közel ezer ember annak is, hogy e tandemnek útjába került egy Dan Berglund nevű bőgős, akivel aztán kiegészülve, és az EST nevet felvéve remek lemezeket készítettek. Na de ez a közel ezer ember mégiscsak annak örül a legjobban, hogy ott volt a között a közel ezer ember között, akik február 18-án a Millenáris teátrumában egy színpadon látták Esbjörn Svenssont, Dan Berglundot, és Magnus Öströmot.
  
  Vagyis inkább hogy hallhatták, hiszen mégiscsak zenéről volna szó, nem is akármilyenről. De akármilyen jellegű témát vettek is elő, az úgy lett kapásból jazz, hogy pont a jazz jutott volna eszembe utoljára róla. Tudom, ez a gondolat még pallossal is átvághatatlan gordiuszi csomónak tűnik, de ezt a csomót az EST tagjai játékosan és könnyedén kötötték meg, csak hogy kibogozhassák újra. Majd ismét megkötötték és bogozták ki megint. És megint. Zongorával, nagybőgővel, dobbal, viszont pallos nélkül, az A Picture Of Doris Travelling With Boris című, improvizációkkal jócskán megpakolt dalukkal kezdtek mindehhez hozzá. Már itt eldőlt, hogy érdemes volt eljönni, pedig ekkor még nem is sejtettük, mi fog jön a sötéten pulzáló zongorafutamok, a torzított, mégis kellemesen megszólaló bőgőszóló, valamint az egyszerre elegáns és laza seprűzés után.
  Hát példának okáért voltak a Viaticum, a Definition of a Dog és a When God Created The Coffeebreak című dalok, és olyan megmozdulások, amelyek alapján ugyanúgy lehetne a együttest avantgárd freejazznek, kísérletező kedvű kamarazenekarnak, az elektronikus hangzások megszállottjainak (ez úgy a hip hoptól, a drum and bassen át az ambientig értendő), vagy Jimi Hendrix legújabb követőinek bélyegezni. A legszebb mégis az, hogy ezek a skatulyák egyszerre érvényesek a csapatra, hiszen muzsikájuknak ugyanúgy alapvető eleme a lüktetés, a játékosság és a disszonancia, mint a rekviemekbe illő komorság és a szvinges könnyedség.
  
  Egészen komikus látvány az, ahogy mindezt megvalósítják. Kezdve a névadó úrral, aki néha úgy görnyed zongorája fölé, mintha restaurátorként preparálna valami miniatűrt, mindeközben pedig műszerészként piszkálja hangszerét, és profi hangmérnökként csal elő belőle igen furcsa dolgokat. Konferanszai pedig a Picasso élete című zseniális svéd film mellett igazolták azt a tézist, hogy e náció bizony nagyon is tudja milyen az angolosan abszurd, Monty Pythont idéző humor. Ugyanilyen fura szerzet volt a biztonsági őrök termetével és szépségével megáldott Dan Berglund is, aki azt csinált a nagybőgőjével, amit akart. Játszott rajta úgy, ahogy azt hárfán szokás, akkordokat fogott le rajta, ütögette vonójával, és természetesen akkor cibálta legvadabbul, amikor épp a hápogópedált vagy a torzítót taposta. Magnus Öström pedig hunyorgó szemekkel és tátott szájjal koncentrálva, teljesen magába fordulva ütögette felszerelésének minden egyes pontját, helyenként meglehetősen dobidegen hangokat produkálva ezzel. Ez egyébként azt eredményezte, hogy egy idő után már teljesen értelmetlen volt azt vesézgetni, hogy pontosan ki is játssza az egyes dallamokat, elég szédítő volt belefeledkezni magába a majd két órás egyvelegbe. A közönségnek ez nem is jelentett gondot, hiszen többször is visszatapsolták az este főszereplőit, akiknek szintén tetszhetett a dolog, hiszen visszajöttek, és nagyon megköszönték a tapsot. Ehhez csak annyit fűznék még hozzá, hogy a magam részéről nagyon, de nagyon szívesen tapsolom meg őket. Máskor is.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: