beszámoló [fesztivál]  2007. szeptember 24. hétfő   17:13

nincsen hozzászólás

  Karszalag a csuklón, palack a farzsebben. A harmadik nap a Szigeten. Valahogy sosem jön össze az eltervezett korai kiérés, és emiatt egy az egyben lemaradok a Gogol Bordello cigánypunkjáról. Az Amerikába szakadt orosz és ukrán srácok tavaly a Wan2 sátorban mulattak és mulattattak, de az első sorokban tomboltak Iggy Pop gatyaletolós buliján is. A zenekarvezető bajuszkirály, Eugene Hütz gypsy punkoknak tartja magukat, hibbant tánczenéjüket pedig death metal, melodramatikus popdalok és japán klasszikus zene kavalkádjának. Ennek megfelelően volt is őrület a Nagyszínpad küzdőterén, bár hallottam olyan véleményt is, rockjukban hogy több a roma, mint a punk aroma.
  
  Alecia Moor a mai popzene egyik ásza, de leginkább Pink néven ismerjük a tévéből. Első észrevételem az, hogy popkörökben most az élő zenekaros kíséret a menő, rockos villanygitárral, hangos dobbal. Itthon a Crystal és a NOX sem akart lemaradni, így az énekben mérsékelt, de önbizalomban erős Kasza Tibi is beszerezte a friss receptet, és már Péter Szabó Szilviék is húzós alapra rophatják. A lényeg persze nem változik, és Pink sem lesz jobb attól, hogy kemény csajnak akar látszani. Állítólag nagy vadóc, és így is robbant be a köztudatba, én viszont csak arra emlékszem, hogy jött egy újabb énekesnő, rózsaszínben pompázó hajjal, és hihetetlen módon Pink művésznéven. Azóta volt már fekete, szőke, talán barna is lemaradtam a nyomkövetésben. Tény, hogy jól énekel, meg ügyesen viszi a műsort, de a Dear Mr. President giccses szövege öklendezésre késztet, akármennyire jogos is. Inkább gyorsan felidézem magamban a rövidéletű Fear punk brigád I Don´t Care About You című megmondókáját a maga kedves refrénjével. Ilyen dalt tessék írni a kedves elnök úrhoz, ha már vadócként emlegetnek, ne pedig sétálgatni vele, azt kérdezve, hogyan alszik éjjelente. Szólt még a 4 Non Blondes egykori (és egyetlen) slágere, a Whats Up is, köszönetként a Lindával közös munkáért, és a többi rádiós sláger sem marad el. Ha már pop, akkor inkább Dido, vagy Natalie Imbruglia, és nem a hajszín miatt.
  
  Két év után ismét a Szigeten a Skinny Puppy. A múltkori horror előadáshoz képest most szerényebb a látvány (kevesebb vér és díszlet), de a zene ugyanaz. Persze Nivek Ogre frontszörny ezúttal is hozott bizarr maszkot, no meg cEvin Keyt, aki már negyed évszázada felelős az indusztriális hangzásért. Műsoruk olyan, akár egy vérgőzös színdarab, karizmatikus énekessel, ipari metal kísérettel. Nivek hol egy paravánként kifeszített fehér lepedő mögött éneke, hol pedig előre jön. A fehér lepedőt természetesen hatalmas vérfolt díszíti, bár vérmérsékletükhöz képest a vér mérsékelt szerepet kap. A hatás így is megvan, nem hiába királyok ők az elektro-indusztriál hideg csarnokában.
  
  Megérkezik a fesztiválok fő ellensége, az eső. Hirtelen jön, és mintha dézsából öntenék, nem akar elállni. Mindenki fedezéket és fedelet keres: jó dolguk van a koncertsátorban állóknak, a pultnál dekkolók már vizet is kapnak az ital mellé. A HammerWorld sátorban a mindig korrekt Subscribe-ék húzzák modern rockjukat, amikor összeakadok Boros Sanyival, akit csak Csubiként ismer a világ. Elkezdünk inni, fogy a sör és a rövid. Csubiról nem árt tudni, hogy 1200 koncert és 140 fesztivál van mögötte, nyaranta vagy fél tucat többnapos zenei rendezvényen a tiszteletét teszi. Én még valamelyik évi Wanted Fesztiválon ismertem meg, amikor a komplett gatyázatát a földön hagyva tápászkodott fel a kisszínpad előtt. Ott a karaoke alatt nagy nehezen sikerült kiböknie a mikrofonba, hogy az édesanyját szereti a legjobban a világon. Szegény Csubi nem egy balhés figura, csak szeret inni, tavaly mégis kint töltötte az egész Szigetet a bejárat körül, ugyanis már az első napon kitették a szűrét. Becsületesen megvertek a biztonságiak meséli enyhén szólva rekedt hangján, majd hozzáteszi, hogy azért én is adtam nekik. Hiába, ők többen vannak. Persze más buliban is akadtak bunyók, megy is a sztorizgatás. Mondom neki, hogy idén inkább bentről élvezze a Szigetet. Az eső meg csak szakad. Kezdünk elázni, lassan belülről is.
  (ma)
  
  A harmadik, a hétvégét felvezető napon nem sok ínyemre való akadt, de az a négy fellépő maximálisan kárpótolt. Ezek pedig a következő nevek voltak a Gogol Bordello, a Madness, a Mau Mau, és a Skatalites. Jó nevek mi? Meghiszem azt! Az eseményt az Amerikába szakadt Gogol Bordello kezdte, akik épp annyira voltak őrültek, mint a tavalyi Sziget Wan2 színpados fellépésen, csak itt a fedélzet tízszer nagyobb volt és a hangerő is ehhez aránylott. A korai fellépésük ellenére mégis nagyon sokan jöttek el mulatni egyet, kettőt és hármat a vodkával átitatott produkciójukra, mely igazából nem csak egy népünnepélyhez volt hasonlítható, hanem egy orosz tengerész, egy könnyűlovas és egy mélyvízi búvár virtusos táncához. Tehát ők sem tavaly, sem idén, és a november 23-ai, A38-as fellépésükön sem hagyták otthon a jó kedélyüket.
  
  Kiváló kiindulás volt a Gogol őrület, mert utánuk jött az olasz Mau Mau. Egy 2000 Szigetes sikeres fellépésük után csekély hét évet kellett várni, hogy idén újra láthassuk őket. Igaz az első idei fellépésük azt hiszem meghiúsult, a Zene Világnapján az orkánerejű ítéletidő miatt, akkor nem véletlenül nem vállaltam a gatyáig ázást, de itt a Szigeten még az is belefért volna. Hiába kacérkodtam a gondolattal ezen a pénteki napon az égiek mégis hagytak nekünk néhány óra előnyt és így elüldöztetésünk nem következett be a Világzenei Színpad elől. Tehát a Mau Mau második Szigetes fellépése a hazai közeg aktivitása és a megemelkedett alkoholszintjük miatt is nagyon jól volt.
  
  Nem panaszkodhatok, a látottakra és a hallottakra, mert ahol olaszok, franciák, spanyolok, portugálok megfordulnak ott a hangulat garantált, és ott nem csak fű nő. Pláne ha a Mau Mau után egy olyan őskövület lép fel, mint a Skatalites, akkor ott pedig nem csak fű, hanem alapból kender is szép számban nőtt ki a földből, hogy ott gazdag aratásra számíthattak az aratók. A már szegényebb helyeken, ahol már csak mutatóban maradt matéria, ott pedig sokak örömére kitették gyorsan a fűre lépni tilos! táblát és természetvédelmi területté nyilvánítják azt. A Skatalites nagy öregjei már rég óta tudják, hogy - hogy kell ska-t, rocksteadyt és egy csipetnyi reggae-vel fűszerezni, és olyan minőségben játszani, hogy a nagyérdemű lábával végig porozza a színpad előtti területet, és elégedetten konstatálja azt, hogy ezt a fellépést kár lett volna kihagyni. A nagytöbbség biztos, hogy igencsak 10 pontosra értékelte ezt a fellépést és nem csak azért, mert a James Bond Theme-t vagy a Simmer Down-t, vagy a Freedom Sounds-ot is hallhattuk a többi elhangzott örökbecsű Skatalites klasszikusai mellett.
  
  Ha belegondolok, hogy ilyen imponáló fellépők mellett mennyi ser, bor és pálesz halad egyszerre lefele a torkokon, akkor már meg sem lepődök azon, hogy a Madness fellépésére nagyon sokan vették az irányt a Nagyszínpad felé. Mert nem csak itthon hanem másutt is a Madness az Madness! Bármennyire is tűnik úgy, hogy a fellépésük mára egy kicsit megfáradt, számomra hibátlan volt a színpadi munkájuk. Az ő korukban ne csodálkozzunk azon, hogy nem kímél a múló idő. Pont úgy, mint a legendás Fred Aster és Ginger Rogers, akik szintén nem tudtak ötvenévesen úgy szökellni, mint húszas éveikben igaz, akkor már nem is igazán volt rá szükségük, multimilliomosként. A lényeg mégis az, hogy Madness végre-valahára nem kerülte el ezt a sokáig szürkés-fekete vasfüggöny mögé bújt országot, mert nekünk alig húsz évet kellett várnunk arra, hogy egy jót bulizzunk élőben a The Sun And The Rainre, az Our House-ra, a Shut Upra, a House Of Funra, a Baggy Trousersre, vagy netán Night Boat To Cairóra. Ezek után nem kérdéses, hogy Madnesst máskor is látni akarom.
  (Utazó)

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: