Underground Magazin

Főoldal → Cikk

Ház a tónál

Hazai bemutató: 2006. augusztus 10.

Ház a tónál

„A találkozás idő paradoxont hoz létre, amelynek következtében olyan láncreakció keletkezik, amelytől felborul az egész tér-idő kontinumunk és megsemmisül a világegyetem! Ez persze a legrosszabb eshetőség. Szerencsés esetben csak a mi galaxisunk fog megsemmisülni.”-figyelmeztetett többször is Emmett Brown doki az időutazás veszélyeire.

A Ház a parton esetében a helyzet ennyire azért nem súlyos, de időbeli mászkálásokkal és korrigálásokkal felveszik a versenyt a húsz évvel ezelőtti trilógia bármelyik részével.
Kate Foster (Sandra Bullock) és Alex Wyler (Keanu Reeves) ugyanabba a tóparti házba szeretnek bele, aztán rövid úton egymásba is. Kapcsolatuk aprócska akadálya a fent említett tér-idő ügylet, mivel mindezt pár év elcsúszással teszik.
Hogyan léphetünk kapcsolatba egy múltbeli, illetve jövőbeli személlyel? Csak egy erre a célra megfelelő, régimódi postaládára van szükségünk, ami kicsinyített időgépként közvetíti mindazt, mit belédugunk.

Kate és Alex így kezdenek heves levelezésbe, ami a laptopokkal és szélessávú internettel agyonnyomott világunkban több, mint nosztalgikus. Ki emlékszik már arra, milyen naponta várakozva feltépni a postaládát, aztán órákig nézegetni a kibontatlan levelet? Hatszor elolvasni, aztán újra, és legalább tíz ropogós papírt elpocsékolni a válaszadásra? Hát igen, manapság mindez már egyetlen kattintással áthidalható, sőt, a kézírással sincsenek gondjaink. (küzdelmes is a tollforgatás a fiataloknak)
A lényeg a lényeg, hogy MEGINT egy ázsiai filmet dolgoztak fel, az alapötlet ugyanis már 2000-ben megszületett, Il mare cím alatt. (nem kell látni az eredetit ahhoz, hogy biztosra tudjuk, minden misztikumot kiheréltek belőle az amerikaiak)
A film sajnos több helyen vontatott és erősen súrolja, egyeseknek talán át is lépi a giccs határát.
Érthetetlen, mert végig drukkolunk, hogy legyen belőle valami. Régen volt már, ennyire masszív alapozása egy filmnek. A sokat ígérő szituáció azonban kibontatlan marad, a vége felé össze is zavarodik. Akad rajta pár logikai lyuk, amit most nem fejtegetnék, mert igazság szerint inkább a „valami nem stimmel” érzéssel hagytam el a mozitermet, mint a „most meg vagy!” konkrétumokkal.
A második lényeg tehát az, hogy nem érdemes gondolkodni.
Nincs ebben se több, se kevesebb annál, aminek látszik: romantikus egymásra találás, egy kis időcsavarral megspékelve. Ennek a kritériumnak pedig minden képkocka megfelel.
Chicago látványos fényképezése mellett a film pozitívuma, hogy Sandra Bullock (végre) megint vállalhatóan csinos, úgy látszik, ezek a szerepek hozzák elő lényének minden báját. Keanu Reeves ugyanazt a figurát hozza, amit az Édes Novemberben (hasonló giccsfaktor), vagy a Minden végzet nehézben, pedig Christopher Plummer segédkezik neki, hogy a karakterébe életet leheljen. Valóban, Christopher Plummer. Három mondata van, de tudjuk… Mindenkit magasról kiüt vele. 🙂

Mindezeken felül a film azért kellemes élményt nyújt. Köszönhető talán az eltúlzott fényképezésnek, a megkapó színvilágnak, vagy a tóparti háznak, sikerül egy olyan alaphangulatot kovácsolnia, ami kitart a vége feliratig.
Majd egyszer, hideg téli estén újra megnézzük, ha már túl vagyunk a Sors útjain, az Ilyenek voltunkon, és még mindig van pattogatott kukoricánk, és még mindig nem akarunk kimászni az érzelmi gödörből. Aki meg nagyobb szellemi kapacitásra vágyik, megszerzi az eredetit.

Hazai forgalmazó az Intercom