Havok, Blood Red Throne, Xonor, Eradikated

A denveri Havok a thrash metal másodvirágzása során szárba szökkent csapatok egyike, mint a Warbringer, Bonded By Blood, Fueled By Fire, stb. Közülük voltak, akiknél mára kifogyott a lendület, mások viszont továbbra is alkotnak, újabb és újabb lemezekkel jelentkeznek, turnéznak. A Havok mindvégig tartotta a frontot, bár tagcserék és kihagyások őket sem kímélték, de ma is tolják a képünkbe a gyors, felpörgető, adrenalindús thrash metalt. Legalábbis ezt vártuk tőlük a Dürer Kertben.
A csapatnak 2020-ban jelent meg utoljára albuma V címmel, de bemutattak már új nótákat a készülődő friss lemezről, így érdemes volt lefutni ezt a turnét, hogy legközelebb már egy teljes új nagylemezzel a hónuk alatt térjenek vissza hozzánk (ahogy ezt David Sanches frontember megígérte).

Érdemes volt korán érkezni, mert a Svédországból érkező Eradikated már elsőként több, mint meggyőző teljesítményt nyújtott. Bár a svédektől az ember ösztönösen elvárna némi melodikusabb, melankolikusabb dallamfoszlányokat, az Eradikated esetében viszont szó sem volt ilyesmiről, csak a nagybetűs old-school thrash metalról. Bár a gitárszólók terén bedobtak jópár szépen formált, ügyesen kidolgozott megoldást, sőt a riffek terén is gyakorlatilag minden dalban elsőrangú témákat válogattak össze.
Ebből kifolyólag nem csak amolyan paneles egyen-sikálásokat hallhattunk, hanem ötletesen, emlékezetesen megformált dalok sorakoztak a programjukban és ez máris több, mint amit első előzenekartól elvárnánk. Az ekkor még inkább gyülekezőben lévő közönséget is szemmel láthatóan meggyőzték, a nézőtér minden szegletében lehetett látni lelkesen bólogató arcokat. Bár mondhatni, az old-school thrash metalban a Big 4 bandák, meg az Exodus, Testament, Death Angel és társaik után nem lehet sok újdonságot mutatni, az Eradikated annyira jól megírt dalokat vonultatott fel, hogy a műfaj rajongóinak mindenképpen ajánlom figyelmébe a svéd társulatot.

Ha az Eradikated-nél azt írtam, hogy a zenéjük tele volt emlékezetes, fülbemászó riffekkel és szólókkal, a Xonor-nál sajnos pont az ellenkezőjét kell elmondanom. A csapat lelkesen állt a deszkákra és bár a hangzás eléggé ellenük volt (mindvégig dübörgősebb, összefolyó massza szólt a hangfalakból), a dalaikból igazából egyetlen emlékezetes momentum sem maradt meg. A koncertjük is csak néhány dologról maradt emlékezetes és sajnos egyik sem a zene.
Sorolom: A csapat minden tagja símaszkban állt a deszkákra, ami elég látványos volt. Különösen, hogy a basszer (mű?) raszta tincsei egyenként voltak átfűzve a maszkon – kicsit Slipknot-os hatást keltve ezáltal. Ha már a basszer tag. Láttam már V alakú basszusgitárt, de ez a klasszik Flying V fazon basszusgitárként húrozva nagyon furcsán festett a kezében, még fogásra is. Az egyik számnál egy gorillának maszkírozott fazon ugrott fel őrjöngeni a színpadra és a közönség közé is leugrott, felszítani a pogót. Ez sikerült is neki, de igazából ennyi maradt meg az egész koncertjükből.

A Blood Red Throne-nál már tudtam, mire számítsak, mert idén év elején a Kataklysm előtt nagyszerű koncertet adtam. Az volt az első találkozásom a bandával, de azóta figyelemmel kísérem a diszkográfiájukat. Gondolom ezek után nem meglepő, hogy nagy vonzerőt jelentettek a mai koncerten is és bizony nem is okoztak csalódást.
A Dürerben egészen kiváló hangosítást kaptak, így bivalymód megdörrent a szegelős death metalt a groove-osabb, thrash-esen zakatolósabb irányból megközelítő zenéjük. A kopasz Daniel Olaisen és a kiköpött Dimebag fazonú Ivan Gujic rendületlenül horzsolták a hallójáratainkat a vad riffekkel és az olykor kimondottan ízes (és Ivan-nak köszönhetően megint csak Dimebag-es ihletésű) szólókkal. Sindre Wathne Johnsen frontember sebzett bölényként bömbölte végig a koncertet, Freddy Bolsø dobosnak jár a keksz a szélvészgyors szegelésekért és a húzós tempókért, Stian Gundersen pedig szinte gyermeki lelkesedéssel és őrült hangulatban döngette a basszust. Látható volt, hogy nagyon jól érzi magát mindenki a színpadon és ez a közönségre is átragadt.
A norvég csapat játszott a legutóbbi Slitskin című lemezről is, meg a legtöbb megjelent albumukról is legalább egy számot, ezzel szépen kitöltötték a műsoridejüket. Nem volt sok mellébeszélés, csak masszív zúzda, de náluk is jónéhány olyan karakteres megoldást lehetett hallani, amelyek rendkívül jól működtek élőben. Ha most hallottam volna először a csapatot, biztosan elraktároztam volna a nevüket. De ez már megtörtént korábban, így tulajdonképpen azt kaptam, amit vártam, csalódás kizárt.

A Tom Araya (Slayer) kiköpött fiatalkori hasonmása, David Sanchez rendületlenül viszi a Havok zenekar szekerét. Rajta kívül a dobok mögött eszelős feszességgel játszó Pete Webber még a nagy karakter, de mióta leszerződtette őt a Fear Factory (épp a napokban láthattuk őket is), bár Pete továbbra is tagja a Havoknak hivatalosan, de vannak kétségeim afelől, látni fogjuk-e még őt a thrash metal csapat dobjai mögött.
Gondolom Dino Cazaresék gárdájának bőven be van telve a naptárja és egy ilyen nagypályás banda mellett nem nagyon látom, mennyire fog beleférni Pete Webber-nek a Havok. Bár Sanchez-ék nem akármilyen helyettest toboroztak, ha Michael Olson a Vektor-ban helytáll, akkor itt sem fog csődöt mondani – nem is tette, remekül hozta az ütemeket mindvégig – , de nekem mégis hiányzott Pete eszelőssége a dobok mögül.

Szólógitáron Brett Rechtfertig-et láthattuk, aki szintén nem túl régóta tag, basszusgitáron Kaden Hunsaker csak erre a turnéra csatlakozott. Szóval Sanchez mellett egyelőre közel sem tűnik stabilnak a felállás, de szerencsére mindez a koncert hangulatán egyáltalán nem látszott. A csapat meggyőző feszességgel és lelkesedéssel ontotta a thrash metal tételeket, újabb és régebbi darabokat egyaránt. Frissebb szerzeményeket a koncert közepe felé halhattunk, a Fifth Generation Warfare-t és a David ösztönzésére lelkesen üvöltözős Ultimate Weapon-t.
Ezeken túl ma elsősorban a csapat második nagylemeze, a 2011-es Time Is Up volt a porondon, de tulajdonképpen minden albumukról elhangzott legalább egy dal. Persze a közönség lelkesen vetette bele magát az olyan thrash durvulatokba, mint a Hang ´Em High, Prepare For Attack, No Amnesty, D.O.A., Covering Fire, vagy a koncertet záró From The Cradle To The Grave, ahogy a banda színpadi aktivitása is példás volt.

Ha nem is tökéletes, de megfelelő hangzással zúzták az újabb és újabb thrash csapásokat, amelyek ugyan nem mozogtak túl a műfaji korlátokon, de voltak annyira karakteresek, hogy a közönség folyamatos lelkesedését fenntartsák. Brett és David szólógitározása pedig további ízeket adott hozzá a képlethez.
Bár a felállás stabilitása sajnos továbbra is kérdőjelesnek tűnik, David Sanchez biztosan halad tovább a maga útján és ezt rövidesen új albumon is megmutatják. A ma elhangzott dalok alapján nem hinném, hogy oka lenne csalódni a Havok rajongóknak. A csapat pedig remélhetőleg rövidesen visszatér hozzánk, az új korong bemutatója is jó alkalmat szolgáltatna egy nyaktornához.