kultúra [próza]  2004. február 12. csütörtök   17:50

nincsen hozzászólás

  Apró ködszemcsék jelzik a pirkadatot; egy új évezred hajnalát. Sűrűn gomolygó gonosz halmaz: eltakarja a világ árnyait. Mozdulatlan, csendes a tér. Csak a sikolyok zengnek. Átvágnak a csenden, ahogy haladok a ködön által. Minden fájdalmam magamban hordozom súlyos teherként. Az emberi világ mindent elvett tőlem: erőt, akaratot s a reményt, hogy a hajnallal egy jobb nap kezdődhet. Múltam a ködben kavarog.
  
  Ahogy az út menti fák közelednek, majd tovatűnnek, úgy haladnak napjaim a télben. Meglehet, mindez bűneim miatt van. Minden önzőség, nagyravágyás, eltévelyedés és a hűtlenség száll most vissza komor büntetésként. Az utolsó időkben járunk?
  
  A világ is szenved, mégis egyre bűnösebb. Kiveti magából a tisztákat, a gyengéket pedig magába szippantva elvegyíti a gonoszokkal s ítéli kárhozatra. A tűzbe, ahol - hozzám hasonlóan - örökké szenvedni fognak, ha csak észre nem veszik a fényt a homály mögött. Mert akármilyen távolinak tűnik is, van másik út!
  
  Az anyag-világ az egyik oldal. Hazug lét, csak káprázatot ad és elveszi azt is, hogy olybá tűnjék, minden odalett. Pedig csak a káprázat vész el! Amit az ember igazán birtokolhat, ember nem veheti el!
  
  Létezem még, hiába köd és hiába elveszett illúziók. Saját utakon kell járnom, nem törődve mással. Ha a világ nem nyel el, meglelhetem még az örök fényt a sűrű hajnali köd mögött.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: