hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2022. augusztus 8. hétfő   22:11
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Gojira, Alien Weaponry
2022. július 27, Barba Negra

  A szemünk előtt válik mainstream-mé a Gojira. A francia metal csapat művészi, közel sem a nagyközönségnek szóló, első hallásra befogadható albumai után eljutott arra a pontra, hogy valami brutális mennyiségű néző jelent meg a Barba Negra színpada előtt, a csapat ismertsége és hírneve pedig még sosem volt ennyire a csúcson. Ebben persze segített az is, hogy a Duplantier fivérek bandája a 2 utolsó albumával egy szellősebb hangzású, elsőre is ható megközelítést valósított meg, amellyel sikeresen kedveltették meg magukat olyan rajongókkal is, akiknek azért túl tüskések voltak a korábbi alkotásaik. De ezzel együtt sem váltak mézes-mázossá, vagyis úgy tudták a népszerűség falát áttörni, hogy a Gojira stílust nem adták fel.
  A Covid előtt láthattuk már őket ugyanitt, egy bődületesen erős koncerttel, azóta pedig megérkezett a Fortitude című albumuk, amely folytatta a Magma lemez által megkezdett, szellősebb hangzású utat, bivalyerős, csontig hatoló dalokkal. Hát persze, hogy ezt ismét látni kellett élőben!
  
  Mint írtam fentebb, megdöbbentően sok érdeklődő érkezett a Barba Negrába, még parkolóhelyet is alig sikerült találni, noha azzal általában nem szokott gond lenni. Az Employed To Serve-öt sajnos nem is sikerült elcsípni, pedig a maguk modern metalos, hardcore/metalcore zenéjük állítólag jól működött élőben. Amiről viszont semmiképpen nem akartam lemaradni, az Új-Zéland feltörekvő bandája, az Alien Weaponry. A metal műfajban már eléggé bejáratódtak a stílusok, így manapság olyanokkal lehet csak kitörni és figyelmet szerezni, ha valaki valamilyen szokatlanabb hangzással, hatásokkal, stílusok egyedi keresztezésével próbálkozik.
  Ezt teszi egyébként a Gojira is, és ezért volt találó eléjük az Alien Weaponry, akik a hagyományos groove-os, thrash-es hangzáson túl a maori őslakók zenei világát is bőséggel beleszövik a zenéjükbe. És mielőtt előjönne a manapság divatba jött óbégatás (jegyezzük meg a legújabb elmebetegséget: „cultural appropriation”, ha valaha is egy fabatkát akarunk adni mindenféle vadidegen véleményére, hogy milyen ruhát akarunk felvenni vagy hogyan hordjuk a hajunkat...), hogy miért három fehér srác mutatja meg a maori kultúrát, gyorsan jegyezzük is meg, hogy Lewis Raharuhi de Jong, Henry Te Reiwhati de Jong és Tūranga Morgan-Edmonds egyaránt rendelkeznek maori származással és gyökerekkel, úgyhogy csitu van!
  
  Már a bevonulásukkor látni lehetett, hogy nem viccelnek. Henry eszelős tekintettel és arckifejezéssel lépett a dobok mögé és erőteljes törzsi rigmusokkal fanatizálta saját magát és a közönséget. Végül a másik kettő is megjelent a deszkákon és a Raupatu-ba csaptak bele. Az Alien Weaponry-nak 2 nagylemeze jelent meg eddig, ezekről válogattak a mai estén, amennyi a programjukba belefért. A közönségnek szemlátomást tetszett az a lelkesedés, ahogy a srácok zúztak a színpadon és valóban volt egy különleges kicsengése ezeknek a földbolygó túloldalán szocializálódott zeneiségnek.
  Személy szerint látok potenciált a zenekarban, bőven nőhetnek ők még nagyobbra is, de fejlődésnek persze mindig van helye. Például noha a lelkesedés és a veszett headbang-elés Lewis és Tūranga részéről is maximálisan megvolt, kicsit jobban belakhatták volna a színpadot, bár ez a doboson kívül mindössze két mozgékony taggal azért nem olyan egyszerű.
  
  A „belakást” olyan értelemben is gondolom, hogy így egy gitárral olykor kissé üres volt a hangkép, pláne amikor Lewis némi szólóra is elragadtatta magát. Nem feltétlenül ritmusgitárosra gondolnék a szellős hangzás teljessé tételére, az ő műfajukhoz tökéletes lenne mondjuk egy perkás jelenléte. Már csak azért is, mert a groove-os, thrash-es metalnak nevezhető zenéjükben pont ebből a „dzsungából” lehetne több, ezzel tudna még izgalmasabb lenni a zenéjük.
  Az olyan hol gyorsabb, hol középtempós dalok, mint a Holding My Breath, Tangaroa, Kai Whatu, Ahi Ka, Rū Ana Te Whenua és az ismertséget hozó slágernek nevezhető Kai Tangata azért így is megmutatták a zenekar egzotikus arcát, a közönség lelkes fogadtatása pedig megmutatta, hogy jó választás volt a maori zenei világot a metal-lal összekeverni. Az igazi magnum opus album, azonnal fogós, emlékezetes dalokkal még bennük van, remélem, hogy sikeresen meg is tudják egyszer szülni ezt, megérdemelnék.
  
  2017-ben láthattuk utoljára ugyanitt a Gojira-t, letaglózó erejű koncerttel. Az előtt jött ki a Magma című albumuk, amely óriási közönségsikert aratott. Ezzel a lemezzel kombinálta az eddigi legemlékezetesebben a csapat a maguk technikás, komplex, néha kicsit túl sűrűnek is ható progresszív death metal-jukat a fogósabb, könnyedebb, befogadhatóbb iránnyal, így ez a kombináció hozzájárult ahhoz, hogy mostanra elmondhatjuk: a csapat bizony kitört az underground-ból és egy ilyen durva műfajhoz képest kiemelkedő figyelem összpontosul rájuk.
  Ezt erősítette tovább a tavaly megjelent Fortitude című lemez, amely tovább haladt letisztultabb, fogós nóták mentén, de tette mindezt úgy, hogy a zenekar nem adta fel korábbi önmagát. Így szerintem senki nem vádolhatja a Gojira-t, hogy kommercializálódnának, „eladnák magukat” – hadd ne kelljen már bocsánatot kérniük érte, hogy képesek jó értelemben vett slágereket is írni.
  
  A mai este tehát a Fortitude és a Magma legjobb pillanataira számíthattunk, megfűszerezve a korábbi lemezek emlékezetes nótáival. Ez így máris több, mint elégnek bizonyult a mai koncerten való részvételre. Így érezhették ezt sokan mások is, mert igen masszív létszám gyülekezett a deszkák előtt – nyilvánvalóan mutatva, hogy a Gojira ma már egyértelműen nagy tömegekhez képes szólni. Érdekes kombináció volt korábban a Korn-nal tervezett párosítás, biztos vagyok benne, hogy a Korn rajongókat is letaglózta volna egy lendületes Gojira előadás, azonban szerintem mindenki jól járt úgy, hogy Jonathan Davis-ék és Duplatier-ék is saját eseményen mutathatták meg magukat teljes pompájukban.
  Visszaszámlálással indult a koncert, és mire a nagy kivetítő elérte a 0-t, már az egész nézőtér izgalomban volt. Az új album karakteres nyitószámával, a Born For One Thing-gel kezdték el a programjukat és már itt nyilvánvalóvá vált, hogy ez a buli szakítani fog. Utána pedig jöttek a korábbi lemezek betonozásai, mint a Backbone vagy a Stranded. A koncert tökéletesen szólt: kristálytisztán, brutál súlyosan dörrentek meg a tételek, Mario Duplantier legendás dobmunkája is tökéletesen hallható volt, ahogy a mélyek is a mindvégig energikusan, nagy átéléssel, nagyokat headbang-elve játszó Jean-Michel Labadie tolmácsolásában. Christian Andreu és Joe Duplantier boszorkányos gitártémái pedig kitöltötték a hallójáratokat. Egyedül Joe éneke volt talán mindvégig egy kicsit lejjebb keverve, bár igaz, hogy lemezen is ezt a fakó, visszhangos éneket hallhatjuk.
  
  A Gojira nem csak a légkalapácsszerű súlyosságról, hanem az elszállós, földöntúli merengésekről is ismert. Ezt példázza a Flying Whales című dal, amelynek szintén óriási hangulata volt ezen az estén. A közönség gyakorlatilag a koncert első hangjától az utolsóig eksztázisszerű állapotban volt. Nem tudnám ennek megmondani a mikéntjét, nem könnyed „slágermetál” volt, amit ma hallottunk, még csak grandiózus közös éneklésekre sem alkalmas a legtöbb dal – de mégis olyan energia járta át ezeket a szerzeményeket, olyan energikus előadással, olyan letaglózó hangzással, hogy nem lehetett nem rajongva élvezni az egyik előkerülő dalt a másik után.
  Jöhetett aztán a The Cell, Mario Duplantier eszelős dobjátékával. Bár mindegyik tag magas szintű zeneiséget képvisel és a dobosok viszonylag ritkán vannak a figyelem központjában, de a Gojira esetében Mario játéka megkerülhetetlen. Minden színezése, az esetenként megtördelt ritmusai lenyűgözőek. Emellett egy jópofa karakter, aki ugyan nem konferált, de olykor magyarul kiírt „Nem hallak titeket!” táblát feltartva fanatizálta a közönséget, amit aztán „Csodálatos!” tábla követett. Ötletes megoldás volt, így legalább el tudták kerülni a nyelvtörőként is beillő magyarul köszöntést, amit gesztusként a legtöbb külföldi zenekar meg szokott csinálni. Joe viccelődött is vele, hogy ez mind szép és jó, de Mario vajon ki is tudná mondani ezeket a szavakat?
  
  Persze ilyet nem is vártunk tőle, bőven elég volt ez a kedves gesztus. Inkább további dalokat vártunk, hiszen ezért volt ma itt a közönség. A csapat nem sokat szónokolt, ők is inkább azon voltak, hogy a programjukba a lehető legtöbb dal férjen bele. Joe elmondta, hogy most két régi szám fog következni, így hallhattuk a szintén masszívan szóló Love és Remembrance párost 2001-ből illetve 2003-ból. Azért látható volt, hogy az élőben leginkább befogadható, leginkább tombolós számokat vették elő ma, még a régebbi számok közül is az ilyeneket helyezték előtérbe.
  A Magma és a Fortitude albummal kapcsolatban nincsenek ilyen dilemmák, ezek közül bármelyik hasít élőben is, nem bonyolódik bele a hallgató. A Hold On, Silvera, Another World még éneklésre is alkalmasak, szóval valóban egyértelmű lépéseket tett a slágeresség irányába a Gojira az elmúlt pár évben.
  
  Nagyon szépen szólt a L´Enfant Sauvage címadója is, a tüskésebb Toxic Garbage Island pedig a környezetszennyezésre hívja fel a figyelmet. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a koncerten eközben többször is hatalmas konfetti-eső volt, sőt a végén még amolyan alufólia csíkokat is a közönségbe szórtak (ez sem mindennapos egy progresszív death metal koncerten). Nyilván óriási hangulatú, látványos események voltak ezek, de hát a toxic garbage...
  A végére már újabb keltezésű tételek maradtak és persze volt néhány kötelező darab. Joe elmondta, hogy eddig ők produkálták magukat, most már ideje, hogy a közönség is kieressze a hangját. Ez rendkívül egyszerű lesz, hiszen csak egy hangot kell kiereszteni a következő dalban. Ebből nyilvánvalóvá vált, hogy a Fortitude lemez magával ragadó, átszellemült tétele következik, a The Chant. Csodálatos volt, amire a már említett konfetti-eső még rá is dobott, a koncert egyik csúcspontjaként éltem meg. Hasonlóképpen a The Gift Of Guilt-et is, ez szintén egy zseniálisan megírt szerzemény.
  
  A ráadásra már tényleg csak a Fortitude-os dalok maradtak, az éneklésre kivetítőn is rásegítő New Found és a csipetnyi törzsies hangzással operáló Amazonia, amelyet nagyon örültem, hogy lejátszottak ma. Nehéz erről a koncertről elfogulatlanul nyilatkozni, hiszen Duplantier-ék annyira magával ragadó, átélhető élményt nyújtottak nekünk, amit nehéz lesz elfelejteni. A 2017-es buli is nagy volt, súlyosan szólt, remek dalokkal, de a maiban valahogy ott volt ezen túl valamiféle átszellemült hangulat, amitől valóban átadta magát a hallgató teljes valójában ennek az előadásnak. Nem tudom ezt pontosabban megfogalmazni, de tény, hogy nem csak zenei, hanem szellemi, érzelmi élményt is kaptunk a Gojira-tól.
  Erre biztosan rásegítettek a hangulatukban kiváló új dalok is, de összességében a csapat remek érzékkel válogatott ma. A koncert sikeréhez a kikezdhetetlen, atom hangzás is hozzájárult, de a tagok energikus, aktív színpadi játéka ugyancsak megérdemelt minden dicséretet.
  A Gojira az a zenekar, amely képes volt felrakni Franciaországot a metalzene térképére és nem csak ezt érték el, hanem képesek voltak túlnőni saját műfaji korlátaikon és olyan közönséget megszólítani (pláne az újabb dalokkal), akik korábban el se tudták volna képzelni magukról, hogy Gojira koncertre mennek. Szerintem jó ez az új irány, és ha hasonló szellemben és hasonló minőségben készítik az újabb albumaikat, a csalódás biztosan kizárható.


Kulcsszavak:
  gojira     alien weaponry 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó cikkek: 

Gojira, Alien Weaponry, Employed To Serve a Barba Negra-ban

Főzenekarként jön januárban a Gojira

Hokizz Gojira-ban

Gojira: új dallal és klippel jelentkeztek

Gojira: jól haladnak a munkálatok az új albumon

 programajánló: 
2022. október 12.
Tommy Castro & The Painkillers (USA)
2022. október 15.
Lajkó Félix szólókoncert a 11. Wine and Violin Hegedűkészítők Szalonján
2022. október 17.
The Rasmus koncert
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Visions Of Atlantis, Xandria, Ye Banished Privateers
Fekete Zaj Fesztivál 2022
Infected Rain és Nest of Plagues
Lamb Of God, Kreator, Cattle Decapitation, Blood Incantation, Vended
Fezen fesztivál 25
KISS
Judas Priest, The Dead Daisies
Pearl Jam
Five Finger Death Punch, Ill Niño
Alestorm, Visions Of Atlantis, Rumproof
Helloween, HammerFall
Steel Panther
Rise Against a Budapest Parkban
 kiemelt 
Tommy Castro & The Painkillers (USA)
  
A 30

Alter Bridge - The ‘Pawns & Kings’ Tour
Godsmack: Budapesten az amerikai rockbanda
A Budapest Parkban tartja egyetlen 2023-as koncertjét a Kispál és a Borz
Kowalsky meg a Vega jubileumi nagykoncert
 friss hozzászólások 

Megjelent a Hickory zenekar új dala (2)
Nemzetközi játszótér az MTV-vel - Kiállítás világszerte az MTV Swatch Playground alkotásaiból (1)
OneRepublic: Never Ending Summer Tour (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto
Live Nation
Livesound
Tukker Booking
New Beat

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 bridge to solace    rudán joe    a diktátor    jaffa    30 seconds to mars    death by stereo    teknocannibaal    zodiac mindwarp    bedlam    dirkschneider    nyócker    jazzékiel    gravefruit    church of misery    kapcsolat    Éjfény    kraftwerk    implode    mitch tucker    harm´s way    elviszlek magammal    kirk hammett    daniel radcliffe    ticketportal    decapitated  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2022 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!