beszámoló [koncert]  2024. december 19. csütörtök   18:29

nincsen hozzászólás

  Ezúttal a metalzene legbrutálisabb ágának rajongói kaptak a nyakukba egy bitang erős összeállítást. A death metal egyik brutális alapbandája, az amerikai Dying Fetus érkezett, a feltörekvő, de nagy rajongótáborral bíró deathcore-os Chelsea Grin-nel, hozzájuk csapódott még a mesteri deathcore csapat, a műfaj alapköveit lerakó Despised Icon és a technikás death metalos Vitriol.
  
  Utóbbi esetében nem a 100 tagú cigányzenekar szállta meg a deszkákat, ugyanis Kyle Rasmussen gitáros/frontember és Matt Kilner dobos személyében mindössze ketten léptek a deszkákra. Kyle el is mondta, hogy a basszusgitárosuk lelépett nemrég, így jobb híján ketten maradtak prezentálni a dalokat. Ez nem lett volna feltétlenül gond, a lényeg amúgy is Kyle gitárnyúzó, vinnyogó, villámgyors szólókat prezentáló játékán van, a pincemély hörgés és a szegelős dobtémák mellett, de számomra valahogy nem jött át a hangulat. Talán erről kicsit a hangzás is tehet, kásásan, koszosan zsizsegett a hangszer, nem igazán lehetett tisztán kihallani a témákat.
  Másrészről a dalok is inkább amolyan hangszeres villongások, nem igazán tudtam komolyabb, emlékezetes kapaszkodókat találni benne. Ebben persze az is benne lehet, hogy a komplex, széjjeltechnikázott, massza-szerű zenei világot nehéz elsőre befogadni, fejben összerakni, így inkább annak okozhatott élményt a koncertjük, akik már ismerték a Vitriol szerzeményeit. Ilyenek voltak többen is a nézőtéren, hallottam is, ahogy lelkendeztek a koncertről, így azért nem hullott üres földbe a mag.
  
  A Despised Icon viszont egy teljesen más szintet képvisel. Nekik pont az az erényük, hogy a brutális, deathcore-os, hörgős, visítozós témák mellett igenis emlékezetes riffekkel, breakdown-okkal, elsőre is ható megoldásokkal tömik tele a dalaikat. Szóval az ő koncertjük még egy messziről jött embert is elsőre le tud nyűgözni – feltéve ha az kedveli a fent említett brutális, deathcore-os, hörgős, visítozós témákat.
  Két frontemberrel dolgoznak, Alexandre Erian az üvöltésekért, Steve Marois pedig a mélyebb hörgésekért, visításokért felel. Mind a kettőjük folyamatosan mozgásban volt a színpadon és folyamatosan biztatták a közönséget. Ben Landreville gitáros is aktív volt, neki ráadásul szülinapja is volt, így kis ünnepléssel és még egy tortával is meglepték a csapattársai. Jópofa jelenet volt, utána persze zúzták tovább a vérgőzös nótáikat.
  Ezt a színpadi dinamizmust átvette a közönség is, és nem csak a hatásosan megírt, pusztító, headbang-elős nóták miatt, hanem a színpadi lelkesedés, aktivitás miatt lehetett igazán jó koncertnek érezni a Despised Icon buliját. Elég jó merítést tettek az életművükből, majdnem minden albumukról játszottak legalább egy nótát. Szóval feladták a labdát a többieknek, az biztos.
  
  A Dying Fetus és a Despised Icon a 2000-es évek ikonjai (haha), a Chelsea Grin viszont egy modernebb történet. Ők már a 2010-es években futottak fel. Igaz mostanra már 7 nagylemezzel rendelkeznek, szóval azért közel sem most kezdték ízlelgetni a sikert. Látszott, hogy sokat jöttek őmiattuk, ők az aktuális generációból húztak be sokakat a durvább zenék világába. Ők is játszottak újabb tételeket, régebbi tételeket, bár ma az első, Desolation Of Eden korong kapta a legtöbb figyelmet.
  Ahhoz képest, hogy manapság mennyire felkapott a durvább műfajban a Chelsea Grin, és ebben a deathcore stílusban szinte kötelező kiemelkedő koncertbandának lenni a sikerhez, az amerikaiak kiállása nekem túlságosan statikusnak tűnt. Pláne egy rendkívül intenzív Despised Icon után. Még frontemberük, Tom Barber se mozdult meg túl sokat, szinte végig egy helyben állva bugyborékolta a mondanivalót. A dob mellett egy gitárból és egy basszusból állt még a felállásuk, de ők is igazából csak egy helyben rugóztak és bólogattak. Legalább néhány helycserére futotta volna.
  A nótáik persze hozzák a műfaji kötelezőt, szóval aki beindul a durvább death metal/deathcore jellegzetességeitől, a Chelsea Grin-nel nem tévedhet, de valamiért én többet vártam a csapattól. A színpadhoz szegezett, kissé méla kiállást már említettem, de a nótáik is egy idő után eléggé összefolytak nekem. A Despised Icon-nál sokkal markánsabbnak, sokkal emlékezetesebbnek éreztem a dalokat, a Chelsea Grin pedig hiába most így a 2020-as években talán nagyobb hírnevű, aktuálisabb banda, számomra így élőben nem nyomták le a kanadaiakat.
  
  A Dying Fetus szintén alapbanda a durvább műfajban, bennük borítékolhatóan nem kell csalódni. Ők ráadásul csak hárman vannak a deszkákon, (Sean Beasley – basszer, John Gallagher – gitár, Trey Williams – dob), mégse érezte azt szerintem senki, hogy ne lett volna intenzív a buli. Sean és John váltottan hörögték a szövegeket és a mikrofon miatt ugyan ők is eléggé helyhez voltak kötve, de mégis nagyobb intenzitás, dinamizmus sugárzott a színpadról. Talán a nótáknak köszönhető, ahol az észveszejtő tempós, szegelős, de a brutál műfajhoz képest akár „játékosnak” is mondható technikázás is befigyelt – mint a basszuson, mind a gitáron, mind a doboknál. Szóval már csak zenészi teljesítményként is elismerésre méltó volt a három tag munkája, de a közönség beindítása, circle pit és pogó alapanyagokkal való ellátása is maximális volt.
  A rajongók intenzitására amúgy a Chelsea Grin-nél se volt probléma, mindenki szemmel láthatóan ki volt éhezve a durvulatra. Lengtek a hajak végig az egész nézőtéren, az akívabbak pedig a mosh pit-ben aprították egymást.
  
  Bár a Dying Fetus is nagy múltra tekint vissza, 1991-ben alakultak (bár első sorlemezük csak 1996-ban érkezett meg, amivel mindenképpen a stílusteremtői közé tartoznak a brutál death metal szélsőségesebb formájának), ők inkább az utóbbi albumaikból válogattak. Az utóbbi időkben nem túl sűrűn adtak ki albumot Beasley-ék, tavaly azért mégis megszülték a Make Them Beg For Death albumot, amiről rögtön 4 tételt is előhúztak.
  Ugyanilyen arányban képviselte magát a 2-vel korábbi album, a Reign Supreme, ahová viszont 2012-ig kell visszaásnunk. A kettő között, 2017-ben a Wrong One To Fuck With-tel jelentkeztek, erről 2 szám hangzott el, a Weaken The Structure és a Wrong One To Fuck With.
  
  Pár korábbi zúzda is előkerült ma, de mint látszik, inkább az utolsó néhány album vérhányásai voltak műsoron. A Dying Fetus képes ezeket a brutál zenei megoldásokat beindító, emlékezetes módon prezentálni, így a nagyjából 1 órányi műsoridejük egészen kimerítőnek mondható ebben a kőkemény műfajban.
  Pláne, hogy a death metal/deathcore legméltóbb nevei alapozták meg az este hangulatát, a Despised Icon és a Chelsea Grin is rendesen bemozgatta a népet, a Dying Fetus szintén hengerelt, így tényleg igazi esszenciát kaphatott ma az, aki a metalzene egyik legdurvább, legszélsőségesebb irányzatával akarta ma este kiereszteni a gőzt.
  

Kulcsszavak:
  dying fetus     chelsea grin     despised icon     vitriol 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás