szerző: MorelloEnsiferum, Freedom Call, Dragony 2026. január 25, Barba Negra Blue Stage
Nem tudom, presztízsvesztésnek minősül-e, hogy a folk/csata metal alapbanda, az Ensiferum a korábbi Barba Negra Red Stage nagyságrendje helyett mostanra a Blue Stage-re szorult vissza. Üzletileg biztos van ennek jelentősége, a rajongók viszont nem hiszem, hogy bánják. Egyrészt, a Red Stage hangzását sokszor szokták kritizálni (bár hallottam ott nem egy atom megszólalású koncertet – szóval nem magán a helyszín adottságán kell, hogy múljon a dolog), a Blue Stage-ről elégedettebben szoktak nyilatkozni a jelenlévők.
Másrészt szerintem rajongói szemmel is nagyobb élvezet a zenekarral közvetlenebb, jól látható távolság, mint egy nagyobb helyen hátulra szorulva lesegetve, már ami látszik. (A koncertek általam felállított első számú szabálya: bárhol állsz, de tényleg BÁRHOL, maximum ÖTÖS perced van, hogy egy náladnál legalább 10 centivel magasabb melák pont előtted találjon helyet – akármilyen magas is vagy, akkor is lesz ilyen).
Szóval a rajongókat nem hiszem, hogy izgatta ez a kérdés, ők inkább annak örültek, hogy az Ensiferum egy éven belül másodjára is eljött hozzánk, valamint hogy a 2024-ben megjelent legutolsó album, a Winter Storm egészen jól sikerült. Így semmi akadálya nem volt a tavalyi Paganfest utáni duplázásnak, aki egy jót akart bulizni a csapattal, az minden bizonnyal itt volt.
A buli tényleg jó kifejezés a mai eseményre, ugyanis a Freedom Call is jelen volt ma, akiket amolyan happy-heavy metal jelzővel szoktak illetni és ismertek arról, hogy jó koncerthangulatot teremtenek. Valamint itt volt a szomszédból a Dragony, akik szintén amolyan békebeli heavy/power metal műsorral készültek az egybegyűlteknek.
Ahogy megszólalt a Carmina Burana intro, lelki szemeim (izé, füleim) előtt azonnal a Pokoli Színjáték riffjei robbantak be, annyira hozzánőtt már a Pokolgéphez ez az örökös intro. De most a Dragony állt a színpadon Ausztriából, akiknél viszont az új lemezük bevezetése kerekedett ki az egészből (From The New World), de aztán a lemezen később szereplő dal, a Twilight Of The Gods volt az első élőben. A jókedvű frontember, Siegfried Samer nagy mosolyok közepette ugrott a színpadra és végig vidám hangulatban kommandírozta a társaságot.
Később egy énekesnő is csatlakozott, Maria Nesh, aki nem rég óta van a fedélzeten a Dragony-nál. Az énekrészeket hol megosztották, hol egyikük, hol másikuk volt végig jelen egy-egy dalban. Egyikőjüknek se volt olyan bődületesen nagy hangterjedelme, de a képességeiken belül teljesen jól hozták a formát. Siegfried egy-egy sikolyt is eleresztett, a vadító szerelésű Maria még hörgős vokállal is színesítette itt-ott a dalokat. Ő egyébként mind énekesként, mind kinézetre a Dalriadás Binder Laurára emlékeztetett.
A csapatnak 5 megjelent nagylemeze van eddig, a mai koncerten elsősorban a legfrissebb, 2024-es Hic Svnt Dracones-ről szemezgettek. Az eggyel korábbi, a Viribus Unitis címmel és a monarchiás tematikával minket magyarokat is megérintő lemezről sajnos csak az egy szem Gods Of War hangzott el, a Lords Of The Hunt dallal még régebbi időszakba léptek, és ahogy Siegfried jelezte, a Burning Skies-szal a legelső lemezüket is felidézték.
Nem mondom, hogy letaglózó produkciót adtak, de teljesen jól építették fel a hangulatot. Valamennyire mozgásba is tudták lendíteni a közönséget, bár amikor circle pit-re akarták biztatni a jelenlévőket, abból igazából amolyan vonatozás sikeredett, olyannyira, hogy lelki szemeink előtt már-már egy Korda Gyuri koncert jelent meg. A billentyűsük nagy fekete-piros gitár-szintije jelentett extra látványosságot és lehettek volna kicsit élénkebbek is a színpadon, mert ennél több megjegyezhető dolog kellett volna a produkcióhoz, hogy az igazán kiemelkedő legyen.
A Freedom Call-ra kicsit csak amolyan ráaggatásnak tűnik a „happy metal” jelző, mert attól függetlenül, ahogy maga Chris Bay frontember is elmondta a koncert folyamán, hogy egyes médiumok a világ legvidámabb bandájának nevezték őket, zeneileg nem egy öncélú, állandó fülig érő szájat mutató, mókás-mulatós formáció ez a csapat. Zeneileg a heavy metal jellegzetes eszköztárából, fogásaiból, hangzásából építik a számaikat, de az tagadhatatlan, hogy a zenéjükben körbelengi egy fesztelenebb, lazább hangulat az amúgy karcos heavy metal riffeket és a pörgő kétlábdobot. Mondjuk a Helloween, Edguy könnyedebb hangvételű nótáihoz lehet hasonlítani a világukat.
A csapat 1998-as megalakulása óta már jónéhány albumot kiadtak, a mai koncerten leginkább arra volt idejük, hogy mindegyik időszakukból felvillantsanak 1-2 dalt. Így a 2002-es Eternity (Warriors, Land Of Light), a 2010-es Legend Of The Shadowking (Tears Of Babylon) és a sorra következő Land Of The Crimson Dawn (Power & Glory), Beyond (Union Of The Strong), Master Of Light (Hammer Of The Gods, Metal Is For Everyone) albumokról egyaránt hoztak ízelítőt. A legutolsó, 2024-es Silver Romance albumnak is bemutatták a címadóját.
Abszolút működtek ezek a szerzemények a közönségnek, a hejj-egés, az együtt énekelhető refrének (ezeket olykor Chris Bay külön be is gyakoroltatta a rajongókkal) és a pörgős, jó hangulatú heavy metal nóták elvitték a hátukon a bulit. Itt is beindult némi szaladgálás, ők is ki tudták ezt provokálni a közönségből.
Az ilyen nagy múltú csapatoknak nyilván a korai, a banda hírnevét megalapozó tételek bizonyulnak mindig a legfogósabb, legemlékezetesebb tételeknek. A Freedom Call-nál viszont érdekes módon egy vadiúj szerzemény vitte el a showt az egész koncertjükön, mégpedig a Heavy Metal Happycore című szösszenet. Itt valahogy különösen jól sikerült megragadniuk a közönség figyelmét, sőt zeneileg még a komfortzónájukon is túlléptek.
Persze az látszik az egész csapaton, hogy még mindig nagyon élvezik a színpadot és a rajongók szórakoztatását. Chris Bay egy karizmatikus frontember, közel 60 évesen is kigombolt farmeringben zúz, pocak, sörhas semmi, igazán kiváló formában van ma is. Le a kalappal előtte.
Tettestársai, Lars Rettkowitz (gitár) és Francesco Ferraro (basszus) szintén már hosszú évek óta mellette állnak és végig jókedvűen, a közönséget fanatizálva, látványosan játszottak. Különösen utóbbi pörgött, szaladgált sokat a deszkákon, a vokálozásban is alaposan kivette a részét. De külön kiemelném Ramy Ali dobos munkáját, aki nem csak jól, de kifejezetten látványosan zenélt, érdemes volt kifejezetten figyelni az ő játékára.
A dallam-metalos felvezetések után az Ensiferum-mal egy kicsit marconább irányvonalat vett az este. Persze a dallamok náluk is jelentős részben ott vannak, csak a skandináv, folkos dallamvezetések egy egészen különleges ízvilágot adott nekik. Nem véletlen, hogy a maga műfajában az Ensiferum stílusteremtőnek számít. Még ha elég is volt ma ide a Barba Negra Blue Stage, a csapat megkerülhetetlen szerepét ez semmiben nem csökkenti. A rajongókat ma is olyan bulival szolgálták ki, ami minden igényt kielégített.
A csapat több éven át küszködött billentyűs problémákkal, míg végül 2020-ban Pekka Montin személyében találták meg a végleges választást. Annál is inkább, mert emberünk egészen jó, heavy metalos, alkalmanként sikolyokra is képes énekhanggal van megáldva, amit ki is használnak. Így az Ensiferum zenei világa is tágult az utolsó néhány albumon. Pekka élőben is sokszor volt reflektorfényben, többször előre jött a mikrofonjával énekelni, amolyan második frontemberré válva Petri Lindroos mellett.
A hangzás kielégítő volt, nem szólt teljesen élesen a banda, de lényegében minden hangszert és mindenki munkáját ki lehetett hallani. A 2020-ban csatlakozott Pekka-n kívül a többiek vannak már annyira összeszokott gárda, meg látni is lehetett őket annyiszor, hogy pontosan tudjuk, ki milyen mentalitással zúz a színpadon.
Petri Lindroos a süvöltésen túl a húrszaggató riffelésért felel, de többször előzékenyen elvonult a háttér emelvényre, hogy mások is a fronton tetszeleghessenek. Az egyedüli alapítótag, Markus Toivonen amolyan kedélyes, jófej fickóvá öregedett, mintsem vérmes viking harcossá – inkább a gitármunkájára, szólóira koncentrált, kicsit rázta még a megmaradt tincsét, de főleg a mosolygás volt az elsődleges arckifejezése az egész koncert folyamán.
A megkopaszodott Janne Parviainen pedig kissé eldugva, a dobok mögött hozta az alapokat, ő megbízható pont 2005 óta. Immár Sami Hinkka-ra maradt egyedül a barbár viking szerep, de ő továbbra is lubickol ebben a karakterben. Ő mutatott be igazán hajlengető zúzásokat és a közönséget is vicsorogva buzdította. Azért a bohóckodásban ő is benne van, például a buli egy pontján Petri Lindroos-t cukkolta mindenféle metal klasszikusok eljátszásával a basszusgitárján (Smoke On The Water, The Trooper, stb) a következő Ensiferum nóta helyett.
Persze saját számból szerencsére egész sok fért bele nekik a mai estébe, főszerepbe állítva a 2024-ben megjelent Winter Storm című albumot, amiről összesen 4 dalt hallhattunk (Winter Storm Vigilantes, Fatherland, Long Cold Winter Of Sorrow And Strife, és a balladisztikus Scars in My Heart, amelyet a Dragony énekesnő Maria Nesh vendégszereplésében hallhattunk).
Természetesen a korábbi alapvetésekből is előkerült egy jó csokor, a legelső Ensiferum című albumról például rögtön kettő, a Guardians Of Fate és a Token Of Time, amelyek közül az előbbi legalábbis nem annyira mindennapos náluk élőben. Ezért ennek különösen örültem. Az Ensiferum-nak közmegegyezéses alapon az Ensiferum, Iron, Victory Songs albumokat szokták a csúcsidőszaknak nevezni, esetleg még beleértve a From Afar korongot is. De a csapat a jelek szerint nem csak ebben az időszakban hisz, hanem a 2010-es, 20-as évek nótáit is rendszeresen preferálják élőben és bizony ezek is jól szoktak működni a közönségnél.
A mai napon a 2010 előtti időszakot a One More Magic Potion, From Afar, Into Battle dalok képviselték, de mint látszik, a legújabb szerzeményeken túl a Heathen Horde, Andromeda, March Of War, Axe Of Judgement, In My Sword I Trust, Two Of Spades nótákkal a későbbi időszak is komoly hangsúlyt kapott.
Amikor hazafelé indultam, akkor jutott csak eszembe, hogy se az Iron, se a Lai Lai Hei nem került ma napirendre, pedig ezek nélkül szinte elképzelhetetlen egy Ensiferum koncert. Sőt, a zárószámok sem a klasszikus éra alapvetései voltak, ahogy „szokás”, hanem a koncert ívét is újabb keletű számokkal zárták.
És ez is működött. Én legalábbis nem hallottam a rajongók panaszkodását, hogy ezt-azt hiányoltak volna. Persze biztos sok minden más is terítékre kerülhetett volna, de őszintén szólva bennem se motoszkált a hiányérzet. Az Ensiferum bizonyította, hogy az utóbbi évtized lemezei, szerzeményei is abszolút életképesek és kiállják az élő koncerthangulat próbáját. Most már kétszer is láttuk őket a Winter Storm dalaival, bízom benne, hogy a következő találkozóra már új albummal is előrukkolnak.
07:28
