beszámoló [koncert] 2026. február 13. péntek 09:22
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloSlaughter To Prevail, Dying Fetus, Suicide Silence 2026. február 4, Barba Negra Red Stage
Ahogy a tavalyi Slaughter To Prevail beszámolómban megírtam, kicsit megnyugodtam, hogy arról a koncertről hazafelé indulva, a szófoszlányokat elcsípve a jelek szerint nem csak bennem maradt hiányérzet. Az üstökösszerűen berobbant orosz gyökerű csapat első magyarországi bemutatkozása volt ez és nem is kérdés, hogy mindenki egy hasonlóképpen kirobbanó koncertélményt várt. Ami végül nem teljesült. Egyrészt a hangzás egyáltalán nem volt ütősnek mondható. Másrészt bár egyedül, előzenekarok nélkül érkezett a banda, mégsem játszottak annyira hosszan, hogy a rajongókban ne maradjon hiányérzet.
Szóval sajnos az a buli éppenséggel nem volt rossz, de mindenki sokkal nagyobb élményt várt a jelenkor egyik legfelkapottabb deathcore zenekarától. Nem volt olyan óriási csorba ez, hogy annyira ki kelljen küszöbölni, de szerencsére épp csak egy évet kellett várni, hogy a Slaughter To Prevail ismét eljusson hozzánk. Most tehát reménykedhettünk benne, hogy ez már tényleg olyan buli lesz, amit a rajongók elvárnak.
Annál is inkább, mert az orosz csapat ezúttal tényleg semmit nem bízott a véletlenre és két olyan pályatárssal együtt érkeztek, akiknek a neve már önmagában garancia arra, hogy ez a brutál metál műfaj egyik legsúlyosabb estéje legyen idén. A Suicide Silence a deathcore műfaj egyik alapvető bandája, akik nagyon sokat tettek azért, hogy ez a műfaj egyáltalán létrejöjjön, néven nevezhető legyen. Koncertteljesítményük mindig is lenyűgöző volt.
A Dying Fetus pedig inkább hagyományos értelemben vett death metal, de abból is a legkiválóbbak, legnagyobb hatásúak egyike, akikre szintén rengetegen hivatkoznak a deathcore stílus legismertebb nevei közül. Maga a Slaughter To Prevail is ezt teszi, szóval Alex Terrible-éknek ugyancsak nagy élmény lehetett legnagyobb hatásaikkal, ikonjaikkal együtt turnézni. Még úgy is, hogy mostanra az oroszok adták a mai show gerincét, a náluknál idősebb, több világhírű albummal bíró bandák pedig „csak” felvezető zenekarok voltak.
Eddie Hermida, a Suicide Silence frontembere el is mondta, hogy ők ma már szinte kizárólag headliner pozícióban lépnek fel, de a Slaughter To Prevail felkérésére nem tudtak nemet mondani. Mi pedig nagyon örülhettünk, hogy így döntöttek, mert a Suicide Silence egy bivalyerős koncerttel vezette fel az estét.
A csapatot sokan talán még ma is a 2012-ben elhunyt eredeti frontemberhez, Mitch Lucker-hez társítják, akinek széjjelvarrt, nyaktetkós karaktere sokszor idegenkedést vált ki a hagyományosabb metalos közönségtől. Eddie Hermida csatlakozásával kevésbé „nyaktetkóssá” vált a csapat kiállása, ha távolról rájuk nézünk, azt a tipikus metalos kiállást és koncertteljesítményt láttuk, ami olyan sokunkat beszippantott ebbe a műfajba. Hosszú hajak, nagy terpeszek, eszelős zúzás, vad hajpörgetés. Ilyennek szeretjük a metalt. Tudom, hogy hülye külsőség, de az én szememben nincsen un-metalabb jelenség, mint amikor karcsiszemüveges, Justin Bieber bilifrizurás, kígyóvállú tagok rák-rugózásban ontják 86 húros gitáron a zs-re hangolt riffeket, olyan arcok, akiket tuti mindig megvertek az általános isi vécéjében (ránézésre talán sokan még ma is megtennék).
Na a Suicide Silence nem ilyen, szóval a kiállásuk és az igen intenzív koncertteljesítményük már az elején kőkeményen beindította a hallgatóságot. Zeneileg persze sok modernebb, deathcore-os vonásuk van a hagyományos értelemben vett death metalnál, de az egész összeállt így kerek egésszé. Gitárszólók is voltak, ráadásul egészen karakteresek, úgyhogy ha az lenne a kérdés, hogyan kellene ma ízesen, modern megközelítéssel, de mégsem „tizenkettő egy tucatként” játszani az extrém metal zenét, elsők között a Suicide Silence-re lehetne mutatni.
A közönség nagy lelkesedésére a Bohemian Rhapsody-val felvezetett koncerten olyan túl sok idejük nem volt, de valahogy mégsem éreztem kevésnek a koncertjüket. Mindig történt valami a színpadon az Unanswered, Wake Up, Fuck Everything, Love Me To Death, Disengage, a legnagyobb ismertséget szerzett You Only Live Once és a No Pity For A Coward dalok alatt, hol egyik tagra, hol másikra volt érdemes figyelni. Mint látszik, elsősorban a Mitch időszakból hozták a programot mára, az Eddie-vel készült 3 albumból egyedül csak a Love Me To Death került elő. Ez nem jelentett problémát, maximálisan élvezhető volt így is a programjuk. Példásan beindították a közönséget, magasra tették a lécet.
A Dying Fetus-t nem kellett félteni attól, hogy ez a magas léc problémát okozna nekik. Mondjuk a YMCA-s intro felvonhatta sokak szemöldökét, de mind a banda, mind a közönség a humoránál volt, így kifejezetten szórakoztatóan élte meg mindenki a felvezetést. A death metal alapcsapatot 2024-ben láthattuk itthon a Despised Icon és a Chelsea Grin társaságában, úgyhogy aki ott volt azon a koncerten, biztos lehetett benne, hogy John Gallagher-ék nem fogják leverni a lécet. Ez így is történt. A trió brutális súlyossággal folytatta az aprítást, a közönség pedig szűnni nem akaró lelkesedéssel őrjöngött tovább a nézőtéren.
Bár csak hárman voltak a deszkákon (ebből is Trey Williams a dobok mögött) és valamennyire helyhez is voltak kötve a mikrofonok miatt, mégsem éreztük úgy, hogy elvesznének a színpadon és ne lenne elég dinamizmus a koncertjükben. De ez elsősorban a zenének volt köszönhető, ahol a brutál riffek, eszeveszett szegelések, de kifinomult szólók is folyamatosan támadták a hallójáratokat.
John Gallagher jellegzetes, vakkantásszerű hörgései, Sean Beasley bömbölése jól egészítették ki egymást, Trey Williams pedig majd kicsattant a jókedvtől az egész este folyamán. Még a legvadabb blastbeat-eket is nagy mosolyok közepette hozta.
A mai programot úgy állították össze, hogy csak 1-1 dalt hoztak az albumaikról és még így sem fért bele az összes időszakuk felidézése. Nem túl sűrűn adnak ki lemezt, de (relative) újabb és régebbi dalok egyaránt terítéken voltak. Bár legendás státuszuk miatt ők is bőven headliner szerepet érdemelnek, abszolút beillettek a képbe ezen az estén is.
A tavalyi esemény óta talán egy apró félsz ott motoszkált mindenkiben a Slaughter To Prevail-re készülődve. Leginkább a hangzás miatt, mert ha az rendben lesz, akkor minden bizonnyal az egész koncert rendben lesz. Szerencsére ma jobbnak bizonyult a keverés, mint legutóbb, így végre megmutathatta igazi erejét a banda. Így sem volt azért tökéletes, a mélyek kissé túlságosan előtérbe voltak tolva, de a vállalható szinten belül maradt.
Már tavaly is felvezettek 2 Grizzly-s nótát, ma pedig kifejezetten sok tétel hangzott el a tavalyi albumról. A hatalmas medve mindenféle szinten szerepet játszik náluk, a háttérdíszlet is egy hatalmas, vörösen világító szemű, teli torokból üvöltő medve volt. Érdekes megfigyelés volt, hogy a koncert bizonyos pontjain, ahogy Alex Terrible is pont középen állt, pontosan ugyanolyan arckifejezéssel bömbölt, mint a háttérben látható színpadi kellék.
Nyilvánvalóan az egész banda az brutális testfelépítésű orosz hörgőgép, Alex Terrible köré épül. A többiek mindvégig a csapat jellegzetes csillogó szörnymaszkja mögött maradtak, Alex volt az, aki a koncert nagyobb hányadában az arcát is adta a produkcióhoz. Ha szigorúan zeneileg nézzük, nincs túl sok kirívó pont náluk más hasonszőrű deathcore csapathoz képest. Viszont az alkalmankénti orosz nyelvű betétek, illetve bizonyos orosz zenei motívumok beleszövése mégis izgalmassá teszi a Slaughter To Prevailt.
Persze ettől még a koncertteljesítmény a helyén kell legyen, de ebben nem kell csalódnunk. Mindegyik tag nagy lelkesedéssel, headbang-eléssel, alapos zúzással végzi a dolgát, így nem csoda, hogy a közönség hangulatát is tovább szítják. A színpadon a dob mellett két emelvényt állítottak fel, a tagság nagy része szinte végig onnan a magasból zúzott, elsősorban Alex volt az, aki belakta a deszkák egészét.
Most szerencsére a koncert hosszára se lehetett panaszunk, a Bonebreaker, Banditos, Russian Grizzly In America, Viking, Imdead, Babayka, Bratva, Baba Yaga, Koschei, Conflict, Kid Of Darkness, Behelit dalokból álló program igazán kimerítőnek bizonyult egy ilyen intenzív estén. Talán az utolsó szám után többen hiányolták kissé a Demolisher-t, a Slaughter To Prevail hírnevét megalapozó brutalizálást, többen már elkezdtek a ruhatár felé indulni. Szerencsére azonban a csapat visszatért a deszkákra és ez a szám se maradhatott ki végül. A búcsúzást megint nem vitték túlzásba, egyszerűen csak levonultak, de ez a koncert (illetve az egész este) szerintem sokkal ütősebbnek bizonyult, mint a tavalyi Slaughter To Prevail koncert.
Bőséges program, brutális zúzások, breakdown-ok, az egész este alatt szinte egy pillanatra le nem álló circle pit, sőt még kellett persze a leguggolós-felugrós játék is. A Slaughter To Prevail, a Dying Fetus és a Suicide Silence nem hogy kioltották volna egymást, hanem inkább még erősítették is a hangulatot, így kifejezetten jó kombináció volt ez a hármas, a death metal, deathcore legnagyobb erényeinek egy estén való felmutatására.
09:22
