beszámoló [koncert]  2026. augusztus 7. péntek   08:00

nincsen hozzászólás

  Kevés előadó formálta annyira az elektronikus zene arculatát, mint Moby. A New York-i punk színteréről indulva a breakbeat, a house és az ambient egyik legfontosabb alkotójává vált, miközben soha nem ragadt bele egyetlen műfaj keretei közé. Több mint harmincöt éves pályafutása során újra és újra bebizonyította, hogy az elektronikus zene éppúgy képes érzelmeket közvetíteni, mint bármely gitárra vagy billentyűre írt szerzemény. Tizenöt év után szombat este ismét Budapesten lépett fel, a Budapest Parkot megtöltő több ezer néző pedig már az első percekben megkapta a választ arra, miért övezi még mindig ekkora várakozás a koncertjeit.
  
  A nyári hőség ezúttal sem ismert kegyelmet. Este hétkor még mindig harmincöt fok körül járt a hőmérséklet, a Park betonjából pedig dőlt vissza a napközben felgyülemlett forróság. Ahogy azonban lebukott a nap, a hőség már inkább a koncert díszletévé vált. Lila füst lengte be a színpadot, a közönség moraja pedig egyre türelmetlenebbül várta Moby érkezését.
  
  A felvezetésről a Palo Canto gondoskodott, és nehéz lett volna náluk jobb előadót találni. Tóth Bertalan és Kedves Péter organikus house-ra, downtempóra, szintire és gitárra épülő produkciója szinte belesimult a lemenő nap fényébe. Hipnotikus, lassan építkező kompozícióik helyenként az Analog Balaton világát is megidézték, miközben fokozatosan ráhangolták a közönséget Moby koncertjére. A Solid Ground, az Envision és a Gentle Fire is megmutatta, hogy a Palo Canto messze túlnőtt a „korrekt előzenekar” szerepén. Saját atmoszférát teremtettek, amelyet az ambientes Snowball vezetett át az este főfellépőjéhez.
  
  A technikusok még az utolsó ellenőrzéseket végezték, amikor a közönség már minden apró mozdulatra tapssal reagált. Amikor megszólalt a Bodyrock első üteme, a tizenöt éves kihagyás egyetlen pillanat alatt semmivé vált.
  
  Ekkora életműből szinte lehetetlen olyan műsort összeállítani, amely minden korszak rajongóját maradéktalanul kiszolgálja. Moby azonban ezúttal a közönséget is bevonta a döntésbe: a turné előtt közösségi oldalain kérdezte meg követőit, mely dalokat szeretnék hallani az európai koncertsorozaton. Ennek köszönhetően a budapesti koncert a korai rave-időszaktól a Play korszakán át a későbbi albumokig átfogó képet adott az életműről.
  
  A nyitó Bodyrock után a Go és a Next Is the E rögtön visszarepítette a közönséget Moby korai rave-korszakába. Már ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy ez az este nem egyszerű slágerparádéról szól. A koncert inkább egy zenei időutazássá állt össze, amelyben a breakbeat, a house, az ambient, a gospelből táplálkozó melankólia, valamint a rock és a punk nyers energiája természetesen kapcsolódott össze.
  
  Ahogy az első dalok felrobbantották a Budapest Parkot, lassan a teljes zenekar is kibontakozott a szemünk előtt. A színpadképet két vokalista, két vonós, élő dobok, basszusgitár, billentyűk és effektek uralták. Már az első percekben nyilvánvalóvá vált, hogy minden hang élőben születik meg. India Carney és Nadia Christine Duggan kiemelkedő vokális teljesítményt nyújtott, Andrea Whitt és Maya Paredes vonósjátéka pedig új dimenziót adott a daloknak. Tripp Beam dobjai és Jonathan Nesvadba basszusa stabil alapot biztosított az egész produkciónak.
  
  Moby közben tudatosan kerülte a klasszikus frontember szerepét. Hol gitárral jelent meg, hol billentyűk mögé állt, máskor ütőhangszereken játszott, inkább zenekarvezetőként fogta össze az együttest, mintsem minden pillanatban magára irányítsa a figyelmet.
  
  Az In This World, az In My Heart és a We Are All Made of Stars alatt a koncert egy csendesebb, érzelmesebb arcát mutatta meg. Ezek a dalok élőben is ugyanazzal az erővel szólnak, mint stúdiófelvételen. A David Bowie előtt tisztelgő Heroes feldolgozása különösen emlékezetes pillanatnak bizonyult. Nem pusztán egy klasszikus dal hangzott el, hanem személyes főhajtás Moby egyik legfontosabb zenei példaképe és közeli barátja előtt.
  
  A koncert második felében ismét felpörgött a tempó. A Why Does My Heart Feel So Bad?, a Raining Again, a Flower, a Honey és az Extreme Ways alatt újra egyetlen lüktető tánctérré alakult a Budapest Park.
  
  A főműsort lezáró Natural Blues után a ráadás három dala méltó befejezést adott az estének. A Porcelain alatt ezrek énekelték együtt a jól ismert sorokat, a Lift Me Up ismét teljes fordulatszámra kapcsolta a Budapest Parkot, a Feeling So Real pedig visszakanyarított mindenkit oda, ahonnan Moby pályafutása elindult: a kilencvenes évek rave-kultúrájának nyers, felszabadult energiájához.
  
  A budapesti koncert nem egyszerű visszatérés volt, és végképp nem puszta nosztalgia. Tizenöt év várakozás után Moby nem csupán újra színpadra állt Budapesten – ismét emlékeztetett arra, hogy az igazán nagy dalok nem egy korszakhoz, hanem generációkhoz tartoznak.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: