Egy kezemen megtudnám számolni, hogy hány olyan sajátosan egyéni zenei formációt ismerek kerek e világon, mint az ausztrál Dead Can Dance. Zenéje oly tiszta értéket képvisel, mely a halhatatlanság és az időtlenség önfeledt szárnyalását hordozza magával. Leginkább világzenének tituálható stílusa oly ősi forrásból származik, mely szinte minden mai zenének alapjául szolgálhatna, de mégis teljesen különálló. Lisa Gerrard egyházi stílusú hangja magában hordozza azt a rég elfeledett értéket, mely az emberi kultúra egykoron meghatározó szerepét játszó vallás fontos és máig változatlanul tiszta öröksége nyújt. Az általában angol nyelven megszólaló, de párszor csak szöveg nélküli, a dallamok és artikulációk által alkotott énekének néha kánonban, néha magányosan megszólaló vibrálása egymagában is csodálatosan hangzik, pláne ha kíséretként oly hangszerek szólalnak meg, melyek hallatán az ember szinte beleborzong. E zene által generált érzelmek víziója szinte kiiktatja az ember elméjéből annak a világnak mindennapi valóságát, mely oly sok probléma forrását alkotja. A sajátosan emberi tulajdonságok háttérbe szorulnak, s helyüket átveszi valami más... a természet alkotta Éden egy-egy kis szigete.
A hangszerek nem is dallamokat hanem hangulatokat árasztanak az odafigyelő zenehallgatók felé. De lehet nem odafigyelni? Ezt mindenkinek saját magában kell eldöntenie miközben szól a „Cantara” vagy a „The Host of Seraphim”. A nagyrészt régmúlt európai (középkori latin, reneszánsz), de picit néha talán dél-amerikai, észak-afrikai, távol-keleti és még ezerféle hatást éppúgy tartalmazó költemények sokszínűsége áttérképezi az arra nyitott ember addig képzelt stílusszemléletét, kitágítja zenéről alkotott képét. Új zenei panorámát nyújt ezeddig árnyékba húzódó apró részletek felfedésével. Modern, mai és ősi, hajdanvolt hangszerek hangszíneinek érdekes kombinációját mutatja fel. Bár nem túl vidám hangulatot áraszt magából az egész zene, nem is ez a feladata... de szerintem azért érzi így az ember, mivel az egész nagyfokú halhatatlanságot sugároz magából, s az embernek saját múlandósága jut eszébe... Valaha az egyik saját zenekarommal arra is vetemedtünk, hogy egy nem oly nehéz (Lisa nélküli) számot feldolgoztunk (”Severance”)...
Az 1981-ben Brendan Perry, Lisa Gerrard, Paul Erikson és Simon Monroe négyessel alakult együttes sajnos pályafutása alatt mindvégig ritkán koncertezett, ezért is volt nemmindennapi mikor Budapesten is bemutatta anno 1995 májusában a Budai Parkszínpadon, mit is jelent megalkuvások nélküli muzsikája. Nagy szerencsémnek köszönhetem, hogy ott lehettem. Az ülő közönség (a székek közt is ültek, mindenhol ahol volt egy talpalatnyi hely is) minden számot követően felpattanva, tapsolva ünnepelte a Zene e nem mindennapi ünnepét. A sajnálatosan falakon kívül maradt tömeg csak hallhatta mindazt, ahogyan a bent lévő levegő megtelik az érzelmek önfeledt megnyilvánulásaival. A színpadon Lisa Gerrard, Brendan Perry, Lance Hogan, Snodaigh, Paskal Japhet, John Bonnar, Nigel Flegg, Robert Perry és Pieter Bourke varázsolt feledhetetlen pillanatokat a jelenlévők emlékezetébe.
Kedvenc albumom, ha nagyon ki kell emelnem egyet (bár elég nehéz), akkor az az 1991-ben megjelent „A Passage In Time” válogatáslemez, mely jól bemutatja a DCD irányvonalát. Az 1994-es „Toward the Within” koncertalbum videókazettán is megjelent rövid riportokkal kiegészítve a számok közt. Ezt párszor láthattunk is még annak idején az azóta megboldogult A3 televízióban. A DCD már pár éve tetszhalott állapotában leledzik, azaz hírek szerint feloszlott, bár én hiszek feltámadásában. Lisa Gerrard szólóalbumokat is készített és fel-fel tűnik néha itt-ott a neve, mostanában főként filmek (Heat, The Insider, Gradiator) kapcsán. Remélem, ha nem is élőben, de viszontláthatom-hallhatom őket majd valahol... valamikor...
10:29
