Főoldal → Cikk
Nulladik Változat: Murmuc
Szerzői Kiadás

Eljött az ideje, hogy megírjam ezt a lemezkritikát, bár szívesen húztam-halasztottam volna még a dolgot, nem akarok ugyanis rosszat írni erről a kékséges zenekarról. Kékséges, de elég bizarr kék. Lehet, hogy csak a Murmuc című album dizájnja miatt persze, de mégis valahogy kék. Viszont nem óceán, és nem is égkék, hanem valami bizonytalan kotyvalék kék. A kotyvalék, azt hiszem, találó. Gondoltam – ha már tizennegyedik meghallgatás után sem akaródzik megíródni ez a kritika (az okot lásd az első mondatban) – átolvasom a szövegeket. Meg is tettem, majdnem mindet, forró zuhany után az ágyban ugyanis gyakran elalszom olvasás közben, mindenesetre semmi mondandót nem szűrtem ki a dalokból. Nem érzem a szövegek ritmusát, az üzenetet meg pláne nem, persze lehet, hogy csak én vagyok régimódi, hogy azt hiszem üzenetnek márpedig lennie kell, pedig lehet hogy ez csak amolyan lar pur lar, és az egész csak annyi, amennyi: 14 szám egy kékborítós lemezen. Már a lemez címénél is (ami egyébként a 13-as track) összehúzódik az ember szemhéja, olyan mint amikor elmagyaráznak egy egyébként is rossz viccet. Murmuc. Jelentése kb. krampusz, olvasható a sajtóanyagban, amiért viszont le a kalappal a zkr előtt (mármint a markgeting-munkáért).
Mellesleg teljesen kontárnak érzem magam emiatt a kritika miatt, a korábbi albumokat ugyanis nem ismerem. Ez a Játékok könyve címet viseli, és egy válogatás album, amelyhez három klip is készült. Az a baj, hogy nemigen hozható be ma Magyarországon az, ha az ember lemarad egy klipről. Szinte esélytelen, hogy egy kb. hatszor lejátszott új klipet, a bemutatás után mondjuk három hónappal még elkapjon valahol a kíváncsiskodó.
Visszatérve a Murmucra. Asszondja a papírosom, hogy minden eddiginél ördögibb anyag, jóllehet sokkal játékosabb, ironikusabb és felszabadultabb, mint a múltbeliek. Mondom, nem akartam, hogy csak úgy leírjam ezt, de nem értek egyet (lehet, hogy az Undergroundmagazin más zenehallgató íróinak is meg kéne kritizálni ezt a lemezt, talán más vélemény születne). Ördöginek egyáltalán nem érzem a dalokat, bár az első szám sokperces intrója kicsit furcsa indítás, és meglehetősen gerjedt is, de ettől még nem ördögi. Ironikus meg legfeljebb a szövegek miatt lehetne, de mint mondottam, azokat nem bírom összetenni. A lemez játékossága pedig legfeljebb abban rejtőzhet, hogy a számok már korábban megíródott párakkordos rockdalokat imitál – Lord, korai Edda, korai Republic. (Ezekkel a szavakkal, mint rock, pop, meg underground, alternatív, punk meg drum n bass, és folytathatnám, újra kicsit bajban vagyok, tegnap megtaláltam a Doors-t az egyik lemezboltban a popzenéknél, végül is ezek csak szavak, betűk egymás után rakva, ahogy ez a kritika is, vagyis úgysem ér semmit, a zene végül is hangjegyek halmaza, nem? Kicsi karikákkal, meg vonásokkal, zászlócskákkal leírva, violin és basszuskulcsokkal kódolva…) Egy szó, mint száz, nem érzem eredetinek a dalokat, de ez lehet, hogy az én hibám, mert három hete zenei impotens lettem. (már kezelem magam, és tudom, hogy a kezelés után kellett volna megírnom ezt a pár mondatot erről a lemezről, de már nem húzhattam tovább).
Egyetlen dolog jutott még eszembe eme album kapcsán. Mégpedig, hogy hol van az a határ (vagy határmezsgye, mert lehet, hogy nem lehet éles vonalat húzni) amikor egy zenekar profi lesz, és úgy lehet hallgatni a cd-jüket, hogy attól összeszorul a gyomorszáj, és megindul a lélekmotor. Mert hallottam már pár amatőr zenekar demoját, és azok sem voltak mások, mint ez a lemez. Nem azt mondom, hogy ezektől nem mozdul meg a bensőmben valami akaratlanul is, mert hogyne mozdulna! Csak az úgy van megírva valami nagykönyvben (A zenekarok profivá válásának folyamata, I fejezet, 6. bekezdés), hogy a zenészek küzdjenek, izzadjanak, koplaljanak, szenvedjenek (ezek mind-mind serkentik az alkotási vágyat), mindaddig, amíg valami csoda folytán egy kiadó azt nem mondja, hogy ácsi! Ez k*** jó! Eztet én kiadom, és akkor megindul a hajcihő, és kezdetben harmincan, majd hatvanan, később meg több ezren jönnek majd el a koncertekre De ezen a lemezen ez áll: szerzői kiadás. Így csak gratulálni tudok. Tényleg és őszintén. Kívánva, hogy bárki, aki elolvassa ezt a kritikát homlokát ráncolva szaladjon a boltba megvásárolni az albumot, hogy önnön fülével győződjön meg róla, hogy nincs igazam (és eme reakcióval újabb bizonyítást nyerjen zenei impotenciám). Így legyen!
A zenekar felállása: Dombó Szabolcs: dob, zörejek, Fenes Tibor: gitár, ének, zörejek, Hricsovinyi Tamás: basszusgitár, Szuhaj Péter: gitár, zörejek
