My Dying Bride: The Darkest Hour

A Brit My Dying Bride zenekar pályafutása 1990 júniusában kezdődött, sziklacsúcsként emelkedve ki az akkori grind-doom-death metal tengerből és 90-es évek közepére végére műfajának, sőt az egész metal hadszíntérnek legmarkánsabb képviselőjévé lépett elő. Egykori kollégáik, akik együtt indultak el a csapattal ezen az ösvényen, a szintén Brit Paradise Lost , és az Anathema, akik ugyancsak a stílus alapítói közé tartoztak és mára elég messzire keveredtek ettől az úttól. Igaz, az a MDB.-nak is volt egy „félrelépése”: az 1998-as 34,788% c. lemez, de talán épp ez a kis hiba terelte vissza őket a helyes irányba. Az 1999-es „The Light At The End Of The World” már színtiszta MDB anyag volt, és a legjobb lemezüknek tartottam akkoriban. Nos, az új album az előbbi szerves folytatása , bár ez még az előző alkotásra is köröket ver. Egy csendes őszi képpel indít az első, címadó tétel, melyben lágy, akusztikus gitárhangot, esőhangot és a távoli hegyekben robajló mennydörgést, majd tipikus MDB-s gitárjátékot hallhatunk, hogy azután átváltson a szigorú horzsolós témákra. Ahogy felpörög a tempó, úgy vált Aaron hangja is előbb hörgésbe, majd átcsap már-már black-es károgásba. Ez a tendencia érvényesül egyébként az egész lemezen is. Lassú, középtempós, doom-os részek, majd szélvészgyors gitárok, és dübörgő dobok váltják egymást, forrnak eggyé. Itt-ott igazi Black Sabbath-os riffelést hallhatunk, bár jóval súlyosabban és vastagabban, mint lommi mesternél. Jó példa erre a „TheRaven And The Rose” A „Le Figlie Della Tempesta” kétségbeejtő kísérteties intrója, elvont gitárhangjai. Aaron cseppet torzított orgánuma csupán fokozza az eddig ép elme teljes megháborodását. Minden számban fellelhetőek sötét szépségű részek is, legkiteljesedettebben a „Black Heart Romance”-ban vagy éppen a záró „The Return The Beautiful” c. alkotásban. Minél többet hallgatja az ember, annál jobban megigéz, magába szorít, körülölel, akárcsak a félelmetes órák, melyek időnként fogvatartják belső lényünket.