Fazika: A hűséges

Csak néz maga elé. Annyira se méltat, hogy felém forduljon. Pocsékul érzem magam. Hiába magyarázkodnék, úgysem értené. Útálom ezt a helyzetet, annyiszor átéltem már pedig.
Ő kitartóan és makacsul mered előre. Én ülök vele szemben, majd szétvet a kétségbeesés, ami tudom jól, nemsokára alaktalan dühhé fog válni és puszta kényelmességből ellene fogom fordítani. Jönnek a könnyek meg az ordibálás, de ez mindig így van. Mint egy rohadt forgatókönyv Már legalább századszor vesszük előröl a jelenetet. Csupán az én bűnöm változik. Mindig másképpen vétek ellene.
De ő azért hazavár, nem mond ugyan semmit, nem is kérdez (minek tenné, úgyis magam mondok el mindent, különben is, túl régóta ismerjük egymást, már régen kiismert).
Megőrjít a jósága, kiborít a szent arckifejezése, mintha ezzel is tudatosítani akarná bűnös mivoltomat.
Megfogom a karját, lerántom az ágyról, és a falhoz vágom. Két gyönyörű gombszeme most legalább felém néz, de teljesen kifejezéstelen.
Odanyúlok, felemelem, magamhoz ölelem.
Újra minden rendben, mostmár megint szeretem a játékmacim.