Coroner, Schizophrenia, Tar Pond

Vannak nagy vágyakozások, bakancslistás rock/metal zenekarok, akiket egyszer az életben azért meg kellene tudni nézni. És vannak persze, akikről egy sóhajtással már végleg lemondott az ember. A sajnálatos halálesetek nyilván egyértelműsítik az ilyen helyzeteket (noha az is látszik, hogy ikonikus zenészek halála sem jelent olykor akadályt, hogy legalább egy megmaradt tag ne folytassa a történetet ugyanazon a néven. Neveket gondolom mindenki tud magától is mondani). De olyanok is vannak, akik ugyan élnek, de annyi ideje nem mutattak semmi érdemi aktivitást, hogy igazából eszébe se jut senkinek, hogy ők még valaha új erőre kaphatnak.

Utóbbiakhoz tartozik a svájci Coroner, akik a ’80-as, ’90-es években egészen sajátos módon közelítettek a thrash metal alapvetően őrült, zabolátlan, pusztító tempójú stílusához. Ők már a kezdetektől sokkal kíműveltebben, kalandozósabban, progresszívebben játszották a thrash metalon alapuló zenéjüket, mint pályatársaik nagy része. Ezáltal nagy respektet, kultikus státuszt vívott ki a színtéren Thomas Vetterli gitáros, Ron „Royce” Broder basszusgitáros/frontember és Markus Edelmann dobos bandája. A R.I.P., Punishment For Decadence, No More Color, Mental Vortex és Grin albumok tanúskodnak a Coroner zsenialitásáról. Különösen a két utóbbin teljesedett ki a progresszív zenei világa a csapatnak.

Ezután évtizedekre eltűnt a csapat és bár mozgolódások, a jövőre vonatkozó homályos utalgatások voltak, igazából szerintem már a rajongókban sem merült fel komolyan, hogy valaha láthatjuk még őket aktív zenekarként. Aztán szinte a semmiből előrobbantak 2025-ben a Dissonance Theory albummal, amivel azonnal megtérdeltették a színteret és a szakmát is. Lenyűgöző zeneiségű, a Coroner progresszív thrash metal szellemiségéhez méltó dalcsokor született, amely színvonalban bizony eléri a korai klasszikusok szintjét. Innentől nyilvánvalóan nem lehetett másképp, hogy a csapat ismét aktív turnézásba kezd és végre Magyarországon is lehetőség volt élőben elcsípni a progresszív thrash metal egyik különleges bandáját, akiktől rengetegen tanultak azóta is. Különösen, hogy hazánkban most léptek fel életükben először. A klasszikus felállást alkotó Markus Edelmann dobos ugyan már nem vett részt az újjáalakulásban, a Coroner Diego Rapacchietti-vel fordult rá a folytatásra.

Nekem annyiból szerencsém van, hogy idén már el tudtam egyszer csípni a Coroner-t, a brassói Rockstadt Extreme fesztiválon. Ott szerencsére egész kiadós programot játszhattak, remek megszólalás mellett, így már ismétlőként vehettem részt a magyarországi Analog Hall-os bulin. Talán nem sütök el nagy spoilert azzal, hogy alig 2 hónap után ismét itt voltam a koncertjükön, és nem mondtam azt, hogy „oké, egyszer megvolt, bakancslista kipipálva, ennyi”.

Ugyebár a cikkírók rendszeresen mentegezőznek, hogy jajj-jajj, az előzenekarokról lemaradtam, mert a munka, meg a suli, meg a közlekedés, meg a parkolás, meg a „zemnullás”… Én most a sztereotípiákra rácáfolva megérkeztem időben a Tar Pond kezdésére, de utólag nézve lehet, hogy én is toporoghattam volna még kicsit a dugóban. Vagy másképp fogalmazva azt mondhatnám, meghallgattam helyettetek, hogy nektek ne kelljen…

Pedig a Tar Pond-ban nem akárki dobol, hanem a fentebb is említett Markus Edelmann, azaz a Coroner klasszikus időszakának oszlopos tagja. Már csak emiatt is korán akartam érkezni, maga a zene viszont a lehető legmesszebb áll a Coroner szellemiségétől. A Tar Pond valami olyan kínlódósan vonszolós, még a doom műfajban is szélsőségesnek mondható zenét vezetett elő, amit hosszú ideig még hallgatni is idegesítő volt. A gitárosok pengettek egy hangot, azt sokszor vagy egy percig kitartották, mire érkezett a másik hang – a hangfalakból csak egy hangmassza hömpölyött, a dalszerű szerkezetek felismerhetősége nélkül, tényleg mintha egy sártengerben vonszolnánk magunkat.

A frontemberük előrelátóan egy kis bárszéken ücsörgött a dobok előtt a koncert jelentős részében, mert annyira ritkán volt dolga, hogy tényleg meg ne húzza a derekát az ácsorgástól szegény. Akkor is inkább szavakat, szótagokat, érzéseket üvöltött a mikrofonba, miközben ment tovább a málházás. Szegény Markus-t sajnáltam a legjobban, akinek a képességeiről bőven sokat mondanak a korai Coroner albumok, egyszerűen nem is értem, hogy ilyen előzmények után hogyan lelhet örömet egy ilyen dob szempontból is teljesen alapra vett zenében.

És amilyen tragikusan hangzanak a fentiek, őszintén szólva a vége felé valamennyire mégis rá lehetett érezni arra a hangulatra, amit Tar Pond meg akar idézni. Ezek a nyújtott hangok, doom-os belassultság adott egy olyan súlyt a zenének, amire a jelek szerint a kezdeti értetlenkedés után a közönség is kezdett ráérezni. Valamint amikor épp volt ének, a jól megnyomott, kifejező súlyú szavak és ritmizálás szintén egyfajta kapaszkodópontot jelentettek. Saját magam számára is meglepő módon a koncertjük vége felé kicsit nekem is elkezdett összeállni a kép, noha magamtól biztosan a büdös életben nem hallgatnám a Tar Pond zenéjét.

Hogy mennyire nyúlósak, végletekig belassítottak a számok, arról elég annyit mondani, hogy a rendelkezésre álló fél órába három „dal” fért bele. Azt viszont tekinthetjük eredménynek, hogy az első szám után hallottak után még semmiféle taps nem hagyta el az értetlenkedő közönség kezét, a koncertjük vége viszont már komolyabb tapsot és ovációt váltott ki (ezt most ne tessék félreérteni!)

A Belgiumból származó Schizophrenia-t láthattuk már néhányszor itthon, leginkább különböző csapatok támogató előzenekaraként. Ma szintén ez a pozíció várt rájuk és bár 2016-os megalakulásukkal még nem mondhatók különösebben öregnek, azért az eddigiekben mutatottaknál több kell ahhoz, hogy karakteres bandaként maradjanak meg az emlékezetben, netán egy turnén fő vonzerőként is jelentősebb számú rajongót tudjanak a színpad elé csalni.

Az antwerpeni trió azt a fajta thrash/death metal vonalon a félúthoz képest inkább a death metal felé hajló irányzatot műveli, amiben leginkább a Brazíliában székelő csapatok erősek (gondolom nem meglepő, hogy a bandanevet is a leghíresebb brazil metalcsapat klasszikus albuma inspirálta). Ha már Sepultura, a Schizophrenia inkább a brazilok legkorábbi, kaotikusabb, death metalosabb szerzeményeivel mutat rokonságot, mintsem az amúgy pont a Schizophrenia koronggal elkezdett jelentősebb kifinomultságot, kimunkáltságot jelentő irányzattal. Így ma tőlük inkább vadabb, őrültebb zúzásokat, blastbeat-es szegeléseket, sodró, örvénylő riffeket hallhattunk, mintsem emlékezetes dalokat.

Pontosabban azokat is inkább csak szerettük volna hallani, mert a mai nap folyamán alapvetően kifogástalan hangosítás a Schizophrenia esetében valahogy mégsem sikerült jól. Kásás, zajos, dübörgős megszólalással játszottak végig, a szélvészgyors riffeket nem is lehetett így tisztán kihallani. Ez sajnos sokat levont a belgák koncertjének élvezhetőségéből és a fentebb említett karakteresség hiánya miatt is inkább csak átvezetésnek ment el a Schizophrenia koncertje a Coroner-re várakozva. Sokatmondó, hogy a közönség által megszavazott Morbid Angel feldolgozás, a Maze Of Torment toronymagasan a legemlékezetesebb tétel volt tőlük.

Mivel ez volt a turné utolsó koncertje, belefért némi hülyülés, a zenészek színpadon itatása, ez legalább jópofa momentum volt. Egyedül a dobost, Lorenzo Vissol-t jegyeztem meg magamnak, aki az egész koncert folyamán olyan fülig érő boldogsággal és rendkívül lelkesen szegelt, mintha egész élete legnagyobb élménye lett volna, hogy ma előttünk játszhat (azért ne vitassuk el tőle, hátha esetleg tényleg így volt). Számomra ma ő volt a legnagyobb forma a bandában, aki leginkább vonzotta a tekintetemet.

És akkor a Coroner. Tényleg nem akarom ragozni, mekkora esemény volt ez, a megalakulás után vagy 40 évvel, elsőként Magyarországon, az egyik valaha volt legelismertebb prog-tech-thrash metal banda. Ma ugye a Thomas Vetterli – Ron „Royce” Broder páros Diego Rapacchietti-vel kiegészülve alkotják a bandát, élőben kiegészülve Daniel Stössel sampleressel, aki olykor szolid billentyűzéssel és effektekkel, illetve háttérvokállal színesíti a zenét. Stössel-ről az utcán sétálva biztosan nem hinné azt senki, hogy az egyik legméltatottabb metal csapatban játszik, inkább azt hihetnék, hogy épp ebédelni megy a könyvelési osztályról. De a mai első osztályúan megdörrenő koncerten az ő munkája nagyon jól érvényesült, bizony sokat hozzátett a hangulati elemhez.

A fókusz persze elsősorban Vetterlin és Royce-on voltak, akik elképesztően jól vezették elő mind a régmúlt, mind a jelenkor Coroner szerzeményeit. Esetükben szó sem volt nosztalgiahakniról, mert a nagyszerűen sikerült új Dissonance Theory album szerzeményei is bőven megérdemelték, hogy helyet kapjanak az igencsak bőséges programban. Ahogy említettem, Rockstadt Exteme-en sem játszott keveset a csapat, de ez a mai buli tényleg minden igényt kielégítő volt.

Brassóban még a késő esti időpont ellenére is jól szóltak, ma az Analogban pedig egyenesen bombasztikusan. Vetterli egyetlen gitárja is olyan vastagon szólt, amit máshol két gitárral sem tudnak így megszólaltatni. Minden hang, minden szóló gyönyörűen hallható volt, de még Royce masszív basszus alapozása is egyszerűen élményszámba ment. A frontember inkább üvöltősebb, mintsem dallamosabb éneke hozta azt a jellegzetes Coroner szövegvilágot, ami szintén kiemeli őket a színtéren. És a kopasz Diego Rapacchietti-től se vitassuk el, hogy belenőtt elődje cipőjébe, mind a klasszikus dalok fifikás dobtémáit, mind az új szerzeményeket remekül hozta.

Az Oxymoron intro után megdörrenő Consequence és Sacrificial Lamb párosból már érezni lehetett, hogy a hangsúly bizony az új számokra is rá fog tolódni, nem csak a nekünk magyaroknak már rég kiérdemelt nosztalgiára, a ’80-as, ’90-es évek Coroner alapműveiből. De persze voltak bőven ilyenek is, a Divine Step (Conspectu Mortis) 1991-be repített vissza, a Serpent Moves ’93-ba, a Masked Jackal pedig a második Coroner albumot, a Punishment For Decadence-et idézte meg 1988-ból. Már a maguk idejében sem volt mondható, hogy rosszul szóltak volna a korai Coroner lemezek, de ma így élőben, atom hangzással megtámogatva bizony pusztítottak itt az Analogban.

Már az egyes időszakok, egyes albumok között érezni lehet az árnyalati vagy aránybeli eltéréseket, hogyan bontogatja ki apránként a thrash-ből induló, aztán később sokkal színesebbé váló zenei világát a Coroner, de így élőben mindegyik dal gyönyörűen felfűződött arra a hangulati világra, ami igazából a kezdetektől jelen volt náluk, egészen a 2025-ös új albumig.

Ezt igazolta, hogy organikusnak hatott ma mindegyik dal, viszont az önismétlésnek vagy a fantáziátlanságnak még az írmagja sem volt elcsíphető, minden szám önálló karaktert jelentett a mai estén. Így az újak közül a Symmetry és a Renewal, a korábbi lemezeket pedig a Semtex Revolution, Tunnel Of Pain, Grin (Nails Hurt) képviselték. A közönség a koncert elejétől a végéig örömmámorban úszott, Royce nem győzött hálálkodni a lelkes fogadtatásért. Reméljük, mindez azt is jelenti, most már nem kell sok ideig várni a következő fellépésükig.

És ha már turnézárás volt és nem mellesleg itt volt velük a Tar Pond is, Markus Edelmann dobossal, szerencsére beteljesedett az, amire titkon mindenki várt: hátha az uraknak ismét kedvük szottyan egy kis örömzenélésre egymással. Bár Markus már hosszú ideje nem tagja a Coroner-nek, a jelek szerint a jó viszony megmaradt, így a Purple Haze Jimmy Hendrix feldolgozással azért elszórakoztatták magukat és minket is (ami egyébként a Punishment for Decadence albumon is szerepel, szóval így közösen, Coroner-ként is közük volt hozzá). Gondolom azt nem kell ecsetelnem, mennyire máshogy állt Markusnak ez a dal, mint a Tar Pond egyhangúsága.

A koncertet azért a mostani tag Diego Rapacchietti-vel fejezte be a csapat, az eddig is tisztességes programba még belefért két dal, Reborn Through Hate és a Die By My Hand, egyaránt az első, R.I.P. című korongról. Szóval így teljes a kör, a teljes életművét felölelte nekünk, nagyszerű zenészi teljesítménnyel és csodásan megdörrenő hangzással a Coroner.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy legendás koncert volt ez, a svájci kultikus banda első magyarországi fellépése. Sajnálatos, hogy ilyen sokáig kellett várni rá, de az utóbbi 1-2 évtized látszólagos tétlensége után annak is örülnünk kell, hogy egyáltalán megtörtént. A Dissonance Theory-val újra berobbant a metal színtér érdeklődésébe a csapat, reméljük ez a dalszerző kedvükre is jó hatással van és a következő korongra már nem kell ennyit várnunk. És a következő hazai koncertre se.