Abrams beveri az utolsó szöget: itt a „Last Nail” a közelgő dühlemezről

A denveri heavy rock/post hardcore négyes, az Abrams kihozta új kislemezét, a „Last Nail” t, amely a hamarosan érkező Loon album egyik legfogósabb, mégis legkeserűbb darabja. A Blues Funeral Recordingsnál érkező lemez április 17 én jelenik meg, és ha a zenekar előző anyaga, a Blue City még nosztalgikus, lebegő textúrákban hitt, akkor a Loon már egy teljesen más világban született: egy olyan Amerikában, ahol az idealizmus és a társadalmi egység már csak füstölgő rom.

A Last Nail ennek a világnak a poposabb, de nem kevésbé dühös oldala. Zach Amster így fogalmaz: „A ‘Last Nail’ volt az utolsó dal, amit befejeztünk a stúdió előtt. Az egyik legpoppunkosabb számunk, olyan, mint egy korai 2000 es évek autós kiruccanásának legjobb részei.”
A zenekar ethereal rockos lebegése mára vibráló, dühbe fordult. A Glass House és a White Walls már előrevetítette: Abrams nem csak hangosabb lett, hanem türelmetlenebb, ingerültebb, kiábrándultabb. A zenekar továbbra is azt a sajátos elegyet hozza, amelyben a shoegaze es lebegés, a grunge os kosz, a hardcore os intenzitás és a heavy rock súlya egyszerre van jelen. Nem véletlen, hogy a kritikusok olyan nevekkel hozzák összefüggésbe, mint a Torche, Cave In, Converge, Narrow Head vagy Basement – Abrams egyszerre melankolikus és agresszív és dühös álmodozó.
A denveri négyes már a Blue City idején is a város egyik legismertebb zenekara volt, de a Loon már egy új korszak: egy olyan lemez, amelyet a düh, a csalódottság és a túlélés kényszere formált. A Kurt Ballou által producerelt előző album még a pozitivitás felé kapaszkodott; a Loon már nem keres kapaszkodót – inkább kiüvölti magából, ami bent ragadt.

Abrams továbbra is az a zenekar, amely képes a súlyt és a dallamot egyensúlyban tartani. A Last Nail pedig ennek a tökéletes lenyomata: fülbemászó, lendületes, mégis tele van azzal a fajta keserű energiával, amely a Loon egészét meghatározza.