Maximo Park: A Certain Trigger

Indie-ben szokás sportot csinálni abból a mentalitásból, hogy nem akarunk többnek látszani annál, amik vagyunk, de ezt aztán gyakran sikerül jellegtelenséggé is silányítani. Valakiknek megint összejött a dolog, lett is belőle év lemeze mindenhol, ahol még elkeseredett szélmalomharcok zajlanak a gitárzene megmentése érdekében. Vivát, vivát!

A nemrégiben tárgyalt British Sea Powert mondjuk tényleg sikerült (ha körökkel nem is, de legalább karikákkal) megverni a Maximo Parknak, de óvva intenék mindenkit attól, hogy ezt fegyvertényként könyvelje el. Némileg minőségibb szinten megy tehát a búsulás, vannak például dallamok (megjegyezhetőnek azért még nem mondhatók), akad egy kis szintiprüntyi, két kiskanállal több az instant kakaópor az énekhangban is, de modorosságban azért hozza a szintet ez a banda is. Úgy szeretnék többet mondani vagy többről beszámolni, de nem akarok hazudni. Megmentené esetleg valaki az én lelkem a gitárzene helyett?

A szomorú az, hogy az A Certain Trigger még tényleg a viszonylag jobb indie-lemezek közé sorolható. De ez úgyis mindegy: tessék hallgatni, mert elit.