Rebeka: Emléked

Egy szép homályba vesző emlék,
már nem tudom igaz-e ő,
délibábbá tűnő suta kép
s tudom, soha vissza nem jő.

Érzem érintetlen érintését
s várom, mikor zenélé
az a hallhatatlan hang
ott legbelül szívem zenéjét.

De a köd sűrűn átszőtt hálójában
nem találom a fényt,
mely idéz s nem engedi
hogy oszlasson el a feledés.

Őrzöm a titkot, vigyázok rád,
hiába rom, rothadó fák,
az idővel viszem, mint a vándor
botján a tarisznyát.