Másodlagos téma: próza
-

Fazika: A hűséges
Csak néz maga elé. Annyira se méltat, hogy felém forduljon. Pocsékul érzem magam. Hiába magyarázkodnék, úgysem értené. Útálom ezt a helyzetet, annyiszor átéltem már pedig. Ő kitartóan és makacsul mered előre. Én ülök vele szemben, majd szétvet a kétségbeesés, ami tudom jól, nemsokára alaktalan dühhé fog válni és puszta kényelmességből ellene fogom fordítani. Jönnek a…
-

Fazika: Hangulat
Könyököm megint az asztalon, állam megint a kezemre támasztva, szemem megint a fenekén. Mármint a pohárén. Megint kocsma, megint az a bizonyos hangulat. A kékes-szürkén kanyargó füst teszi, vagy a tompa moraj? Nem tudom. Talán ez a kettő együtt és a többi, a jelenséghez kapcsolódó tünemény. A reggeli kenyereskocsi zaja, a hajnali munkások betóduló serege,…
-

Fazika: Már megint
Már megint reggel van. Már megint fáj a fejem. Tegnap megint leittam magam, már megint abban a kocsmában. Megint a balabbik bal lábammal kelek, megint fordítva húzom fel az ingem. A ház előtt már megint belelépek abba hatalmas tócsába, már megint az a francos balabbik lábam. Megint ugyanott veszem meg a kávém, előtte megint rágyújtok…
-

Fazika: Csere
Szeretem őket, ez teljesen érthető és természetes. Mégis, néha, mint mindenki másnál eljön a besokallás. Elegem van. Kiborulok. De még ez is természetes. Amikor mindenki az idegemre megy válogatás és kivételezés nélkül, mert nem lehet tőlük egy nyugodt percem sem és nem tudok egyedül lenni és nincs titok, mert mindenki tudni akar mindent, akkor is,…
-

Fazika: Tréfás
Fáradt szemeim előtt ugrándoznak a mondat betűi, ezért kinézek az ablakon, figyelem az egymásba mosódó talpfákat a szomszédos vágányon, az út menti póznák rohanását és fülelem vonat kerekének monoton kattogását. Távolabbra hiába nézek, már sötét van, csak nagyritkán látszik egy-egy város messzi fénye. Ölemben fekszik a kinyitott könyv, bennem pedig egyre világosabbá válik a többszálon…
-

Fazika: Őszi délután
Szeretek őszi napokon kisétálni a városon kívüli folyópartra. Olyankor a búcsúzó természet színeibe öltözöm – napsárgába, téglavörösbe, bánatos-barnába és méltóságteljes bordóba-, hogy minél közelebb érezzen magához a táj. A gáton barátságosan hátbataszít a szél, ami a szépen megfésült, elboronált szántások felől jön. Lehemperedek a fűbe, hátammal megtámasztom a hűvösen lélegző földet. A folyó üdvözlésemre kackiás…
