Underground Magazin

Főoldal → Cikk

Budapest Gitárfesztivál: Tommy Emmanuel, Friend ´n Fellow, Ripoff Raskolnikov

2007. augusztus 25. Petőfi Csarnok

Budapest Gitárfesztivál: Tommy Emmanuel, Friend ´n Fellow, Ripoff Raskolnikov

Kellemes nyárvégi estén, korunk egyik legnagyobb és leginkább akusztikus gitárosaként ismert Tommy Emmanuel látogatott el immáron harmadszor kishazánkba, aki ez alkalommal is elvarázsolta, lenyűgözte a hazai publikumot.

Minden feltétel adott volt, hogy nagyon jól süljön el ez a rendezvény. Kiváló nyáresti idő, szombat, hatalmas tér barátságosnak vehető árak, kiváló hangosítás és akusztikus-gitárcentrikus előadók, a jobbik évjáratból. Tehát minden rendelkezésre állt, hogy egy kiváló eseményen vegyünk részt, sőt a csillagok állása is adott volt ahhoz, hogy remekül érezzük magunkat, csak a közönség nem erőltette meg túlságosan magát, ennek ellenére hozzá kell tennem, hogy az ülőhelyek 85-90%-nak akadt gazdája.

Nos a szombati gitárfesztivál szeánszát a kiváló Ripoff Raskolnikov szóló fellépésével kezdtem. És talán nem is véletlen, mert Ripoff Raskolnikov egyik legjobb blues-gitáros, aki majd 20 éve fellép kis hazánkban. Kevés kilátással és néhány minőségi albummal a háta mögött: 20th Century Blues Band Live, Wear And Tear, Alone And Acoustic, Lucid Moments, Everything Is Temporary. Ripoff Raskolnikov leginkább világfi, aki olyannyira osztrák, mint magyar, de leginkább a tengeren túli. Az általa játszott blues több mint blues. Hiteles, egyéni, meggyőző, akinek előadása lebilincselő tud lenni mindamellett, hogy a jól bevált Mississippi blues mellett ott volt a sokak által kedvelt balladái, Tom Waits-es szelleme. Egy szál gitár, szerény blues brothers-es elegancia és tökéletes melankóliával fűszerezett játéka nagyban fémjelezte és meghatározta ez alkalommal is Raskolnikov-ot. Szerintem nem is kell ennél több egy szóló előadónál. A következő fellépő, a Friend ´n Fellow duó most sajnos nem hagyott mély nyomokat bennem. Talán majd legközelebb. De az est csúcspontja a kivételes muzsikust, Tommy Emmanuel igen. Őt tényleg látni kell, ha nem másért, akkor a technikailag a magas szintű példaértékű játékáért és szórakoztató előadásáért, aki fél kilenc körül lépett reflektorfénybe gitárjai és remek dalai társaságában. Nem tudom, hogy Tommy Emmanuel-ről mi jut eszébe a nagyközönségnek. Sejtem viszont, hogy ugyanaz, mint nekem. Emmanuel alapból egy nagyon kedves és nagyon varázslatos személyiség, aki nem is akármilyen akusztikus gitáros. A legjobb! Showman, énekes, aki észrevétlenül varázsolja ki hangszeréből a gyönyörű melódiákat. Nem különben észontó az a játékmód és az a technikai tudás, amellyel nagyon sokunk elismerését kiváltotta. És tényleg nem volt véletlen, hogy immár harmadik alkalommal is oda tudta ragasztani nagyszámú rajongóját, tisztelőjét a székéhez. Tényleg nem lehet szavakat találni erre az Emmanuel-féle csodára, a kreatív, ötletes játékára.

Nem kellett messzire mennie, mert a kezdő dalaiban már olyan ismerőssel is találkozhattunk, mint a Medley, ezt a dalt nem hiszem, hogy nagyon be kellene mutatni egy Emmanuel-rajongónak. És a felhangzó Beatles Medley blokkját sem, ami hamisíthatatlanul pont úgy hangzott el, ahogy azt még Lennonék se gondolták volna. Igazából Emmanuel jól tudta, hogy ezzel a blokkjával még több hódolót és lemezvásárlót fog magának szerezni igaz, nem bármi áron. És azt is pontosan tudja, hogy a mai napig sokak kedvencének nevezett Beatles-dalok beválasztásával tényleg jó üzletet csinál. A büfék varázsütésre kiürültek, és minden tekintet Emmanuelre vetődött. Hallgattuk őt és figyeltük játékát – noha a köztünk lévő kordonos távolság igazából nem nagyon tette ezt lehetővé – fürkésztük őt, mintha meg tudnánk fejteni a játéka titkát. Ő tudja és mi is, hogy mi mindössze műkedvelőként, rajongóként, esetleg tisztelőként voltunk jelen ezen a harmadik fellépésén. Emmanuel esetében nem lehet rosszul dönteni, mert minden egyes produkciója tényleg egy kagylóba rejtett gyöngyszem.

A harmóniái hamisíthatatlan tisztasága a Those Who Wait, And So it Goes és a Padre estében nagyon is kihangsúlyozódott. Vagy épp a vidámabb hangulatú Mombasa dalánál mosolyogtunk egy jót – de hallgassátok csak meg ti is e dalokat. Emmanuelnek szerintem nem is tudtunk volna mutatni olyan helyet a gitárján, amelyet ne tudott volna valamilyen módon megszólaltatni. Ha kellett, dobolt gitárján, hozta a ritmust lábával, és mint ezer ujjú formálta hangokat. Erre legjobb és leglátványosabb példa a Percussion és az Initiation dalai voltak, ahol még egy dobos drótseprű is előkerült hangsúlyozom nagyon mókás és szórakoztató volt ez a percekig tartó jelenet. Vagy egy másikban, ahol csak úgy szimplán lenyomta a Guitar Boogie-ját, kezei követhetetlenül járták a rock and rollt. Majd újra meggyőződhettem róla, hogy milyen kiváló énekhangja van, de nem a country mélységű Merle Travis Nine Pound Hammer-ben jött elő, hanem az érzelgősebb dalainál. Emmanuel garantáltan társasági ember és showman is egyben, aki az első perctől kezdve az utolsóig le tudta kötni a közönségét. Igaz, a mostani fellépésén kevesebb humorral és átkötő szöveggel fűszerezte meg az öreg rutinos róka, kinek játéka most is könnyed és briliáns volt, pont úgy, mint a Michael Johnson vagy Chet Atkinsé vagy esetleg Jerry Reed-é. Nem kellett újra csalódnunk a gitáros géniusz produkcióján, hisz várható volt, hogy ez a fellépése is jól sül el. A befejező aktusnak a Summer time-ot hallhattuk a Friend ´n Fellow duóval kiegészülve. Ehhez már semmit sem szeretnék hozzátenni, illetve csak még annyit, hogy Tommy Emmanuel-t következő fellépését is meg kell nézni.