Underground Magazin

Főoldal → Cikk

Dimmu Borgir, Amon Amarth, Engel

2007. október 17., Budapest, Petőfi Csarnok

Dimmu Borgir, Amon Amarth, Engel

Az októberi hónap koncertdömpingjében több nagy érdeklődésre számot tartó koncert is megtalálható volt, és ezek egyikeként a szimfonikus black metalt játszó norvég Dimmu Borgir előadása vonzotta a Petőfi Csarnokba a metal rajongók hadát. A Dimmu Borgir utóljára négy éve, a Hypocrisy és a Norther társaságában tette tiszteletét Budapesten, így már időszerűvé vált egy újabb magyar koncert. Nagyon sokan meg is jelentek a Petőfi Csarnok előtt gyülekezve, hogy láthassák kedvenceiket. Az estén a norvég banda mellett két zenekart tekinthetett meg a lelkes közönség: a svéd viking metalos Amon Amarth és a szintén svéd Engel szórakoztatta még az egybegyűlteket.

A bejáratnál sorjázó tömegen átverekedve magam sikerült is az Engel kezdésére beérnem a Petőfi Csarnok koncerttermébe. A frissen alakult zenekar illusztris neveket tudhat soraiban, ennek ellenére nem igazán ragadott magával a zenéjük. Az ex-The Crown gitáros Marcus Sunesson, ex-In Flames gitáros Niclas Engelin, ex-Evergrey basszer Michael Hakansson nevével fémjelzett bandától többet vártam volna mind zeneileg, mind előadásmódban. A muzsika a mostanság divatos dallamos göteborgi metal volt, szirupos énektémákkal. Mangan Klavborn énekes eléggé meg is küzdött a tiszta énektémákkal, és a színpadi előadása sem győzött meg. A többi zenész elmuzsikált magában, és pár virgázós szólótól eltekintve nem sok érdekességet fedeztem fel a zenéjükben. El lehetett hallgatni őket fél óráig, de semmi olyan maradandót nem nyújtottak, ami alapján valaha is késztetést éreznék valamely hangzóanyaguk begyűjtésére. Átlagos, jellegtelen zene, kérjük a következőt!

Az Amon Amarth bulijának kezdetével megjelent a szilaj erő a színpadon, a szőrös, vad vikingek egy rövid koncert erejéig megidézték az északi barbár hordák szellemét. A hangzás melléjük állt, akárcsak a közönség, így egy jó hangulatú Amon Amarth koncertet láthattunk. Johan Hegg a szokásos módon bömbölte/hörögte végig a dalokat, és buzdította, hergelte a közönséget, a többi zenész pedig a zúzós riffekbe és a húzós dobtémákba merülve pörgette a haját. Egy rövid best of programot hallhattunk, amelyben az új lemezről a Valhall Awaits Me, a Runes To My Memory, az Asator és a Cry Of The Black Birds kerültek megidézésre, míg a régebbi nóták közül a Death In Fire, a Fate Of Norns, a Victorious March és a The Pursuit Of Vikings dallamos riffjeire rázhattuk fejünket. Ugyan az Amon Amarth zenéje nem a változatosságáról híres, de a hasonló felfogásban megírt, dallamos gitártémákat tartalmazó középtempós szerzemények az erőteljes előadásmóddal párosulva élőben kellemes hallgatnivalót biztosítanak. Az Amon Amarth most is magabiztosan hozta a magas színvonalat, és a közönség lelkesedésének is köszönhetően egy jó koncertnek lehettünk tanúi.

Végül elérkezett a Dimmu Borgir ideje, és a norvég zenekar tagjai a image-nek megfelelően fehér arcfestésben és fekete bőrszerkóban léptek a színpadra. A színpadi látványosságot a háttérben kifeszített vásznon megjelenített albumborítók és a megfelelelő számokhoz vetített videóklipek adták, valamint hangulatvilágítást is kaptunk két kandeláberben lobogó láng képében. Tehát a külcsín tekintetében nem szenvedett hiányt a koncert, a belbecs azonban a fellépés egészét tekintve nem volt mindig egyenértékű vele. Azzal sem volt persze különösebb gond, Dimmu-ék egy egész jó koncertet adtak. A hangszerek is egész jól szóltak (legalábbis ahol én álltam), és az eljátszott számok tekintetében is törekedtek a változatosságra. Azonban néhol a nagybetűs hangulat veszett el a túlzott színpadiasság és a szenvtelennek tűnő előadás miatt. Ennek ellenére én élveztem a fellépést, az intró kezdetétől fogva a ráadás utolsó hangjáig egy profi, precíz koncertet láthattam. Shagrath magabiztosan hozta a károgós énektémákat, és ICS Vortex (Simen) éteri énekdallamai is lúdbőröztetőek voltak. Galder és Silenoz pontosan reszelték a gitártémákat, Mustis klimpírozta a kísérteties billentyűtémákat, és a dobos poszton ezen a turnén az ex-Nile dobos Tony Laureano püfölte nagy vehemenciával a bőröket. A koncertprogram tekintetében az In Sorte Diaboli című új lemezről elég sok szerzeményt hallhattunk: volt The Serpentine Offering, The Chosen Legacy, The Sinister Awakening, The Sacrilegious Scorn és The Fallen Arises is. Természetesen régebbi dalokat is kaptunk, eljátszották a Progenies Of The Great Apocalypse-t, a Vredesbyrd-et, a Grotesquery Conceiled-et, a Fear And Wonder-t, a Blessings Upon The Throne Of Tyranny-t, a Spellbound-ot, a Sorgens Kammer Del II-t az újrafelvett Stormblast lemezről, a The Insight And The Catharsis-t, a súlyos, mechanikus riffel ellátott Puritania-t, a jelenlévő hölgyeknek ajánlott A Succubus In Rapture-t, és a Mourning Palace-t. Tehát egy majd minden igényt kielégító dalcsokrot kaptunk, és bár nem volt kirobbanó a hangulat, a közönség nagy része élvezte az előadást. Összességében kellemesen csalódtam a Dimmu Borgir koncertjében, bár az elvárásaim sem voltak túl magasak a zenekarral kapcsolatban, ugyanis a tavalyi szlovéniai MetalCamp fesztiválon egy elég gyatra fellépést láttam tőlük. Ahhoz hasonlítva itt mindenképpen jobbak voltak, azonban még mindig fenntartom azon véleményemet, hogy a Dimmu Borgir lemezen jobb, mint élőben.

Az október közepi hideg szerdai estén a Petőfi Csarnokba látogató rajongók többsége elégedetten távozhatott az ismert norvég szimfonikus black metal banda koncertjéről. A profizmus sütött a fellépésról, bár a hangulat tekintetében az Amon Amarth előadása mindenképpen jobb volt. Biztosan lesz még Dimmu Borgir koncert hazánkban, meglátjuk legközelebb hogyan teljesítenek!