The Bad Plus

Nehéz egy olyan előadóról pozitív kritikát írni, aki a műsorának több mint a 80%-át feldolgozásokkal tölti meg. A The Bad Plus tagjai viszont rácáfoltak erre, mert nem éppen a könnyebbik végéről közelítették meg az este alatt elhangzott dalok szétdarabolását, majd újra összerakását. Másodsorban az jut eszembe a The Bad Plus kapcsán, hogy nekik sikerült összehangolni Bach és kortársainak tradicionális barokkos érzületű muzsikáját a Ligeti féle kortárs művekkel, valamint a dzsesszel, majd egy üstbe rakni és fellazítani, a mára már befutott populáris vokális slágerekkel. Ez a The Bad Plus lényege.

Kezdésnek Stravinszky – Variations d Apollon barokkos érzületű tételével nyitottak, melyhez remekül illeszkedett az érzelgős Dave King-féle Semi Finalist, valamint a remek ütembombának is beillő lüktető Ligeti-féle Fém. A sort Reid Anderson dobos szerzeménye, a Physical Cities követte, mely gondolati síkon és stílusában nem állt messze a Ligeti-féle gondolatoktól.

A szisztematikusan két részre osztott produkciójuk második felét már Wendy Lewissel kiegészülve nyomták végig, aki Ethan Iverson zongorista a már említett Anderson és Dave King (dobos) mellett töltötte be az énekesi teendőket. Wendyben semmi különleges nem volt külsőre, a hangja viszont tükrözte a The Bad Plus minden szellemiségét, a disszonánstól a bársonyosig. A második blokkjukat a Nirvana Lithiumával kezdték, melyben ott volt az igazi disszonancia minden fokozata. Biztos vagyok benne, hogy sokan Kurt meggyalázóinak fogják tekinteni őket, ha meghallják ezt a feldolgozást. Ha már képbe került Wilco Radio Cure-ja, akkor az semmiben sem különbözik a The Bad Plus-étól – ugyanolyan fájdalmasra sikeredett, mint az eredeti, csak abban nem volt egy remek hosszabb lélegzetű King-féle dobszóló. Igen-igen, senki sem gondolta volna, hogy hallhatunk még Nirvanát, pedig még egy dal erejéig megemlékeztek a fecskendő királyról. Az ő tolmácsolásukban hallhattuk a Smells Like Teen Spiritet. Hümm, ez is ütött, mint a Bazilika nagyharangja, de azért a Paul Anka-féle átvétellel az övék sem vetekszik. A fiúk szerényen is, de folytatták a showt. Jobbnál jobb dalok kerültek terítékre, mint a saját értelmezésű U2 – New Years Day, majd a Yes Long Distance Runaround, a Pink Floyd Comfortably Numb, és Neil Young Heart of Gold-ja. Az estet és az első budapesti fellépésüket a Flaming Lips Feeling Yourself Disintegrate dallal zárták.

Előadásuk láttán meggyőződhettünk róla, hogy nem volt rossz döntés a jazz felől megközelíteni eme megpreparált dalokat; noha a sors és a szerzők nem valószínű, hogy ilyen jazz-esített verzióra gondoltak a művek megírásakor. De az élet már csak ilyen, szeszélyes és változó, mint Antal Imrénk (RIP) évszaka.