The Rumjacks – Így kell kelta punkkal szétverni egy vasárnap estét

Hogyan legyünk kimértek és visszafogottak a hét utolsó, még esőmentes napján? Nem egyszerű kérdés, főleg akkor, amikor ezen a nevezetes estén az “ausztrál” kelta punk egyik legmarkánsabb zászlóshajója a The Rumjacks adott talpalávaló koncertet az Analog MusicHallban.

Már fél órával a kezdés előtt látszott, hogy ez az este nem a lassú ráhangolódásról fog szólni. A felvezető Francesco és a Haverok zenekar a maga 3 és fél vagy 4 akkordos punkjával próbálta felpörgetni a hangulatot, miközben a közönség fele még a bejáratnál torlódott fel. Tipikus koncerthelyzet: mindenki egyszerre érkezik, és egyszerre akar bejutni pont akkor, amikor a zenekar már beletapos az első ütemekre.

A The Rumjacks pontosan érkezett. A technikusok gyors átrendezése után fél kilenckor valóban elkezdődött a koncert, és a színpadra lépés pillanatától kezdve egyértelmű volt, hogy a vasárnapi nyugalomnak vége. A zenekarban eleve ott vibrál az a zsigeri nyugtalanság, amely nem engedi, hogy egy helyben maradj. Punk, kelta folk, kocsmai himnuszok, mandolin, banjo, tin whistle, harmonika, gitár és egy jó adag kollektív üvöltés, papíron sok összetevő, élőben viszont egyetlen nagy, zakatoló egésszé áll össze.

A Rumjacks-koncert valójában nem is koncert: közös küldetés. A színpadon hat zenész olvad össze a közönséggel, akik akaratlanul is tiszteletbeli hetedik, nyolcadik vagy sokadik zenekari taggá válnak. A vokáloknál mindenki ott van, a közönség aktív része a show-nak, és ettől lesz teljes az élmény. Az ír kocsmapunk egyik nagy trükkje éppen ez: a dalokat együtt kell ordítani. A The Rumjacks pedig pontosan tudja, mitől működik ez a műfaj – nem csak az An Irish Pub Song alatt, hanem minden egyes dalnál.

A terem mérete és zártsága miatt nem volt hová szétszóródnia annak az energiának, ami a színpadról és a közönségből egyszerre áradt. A dob, a torzított gitár és a basszus vitte előre az egészet, miközben a mandolin, a furulya és a többi tradicionális hangszer folyamatosan emlékeztetett arra, hogy ez mégsem egy egyszerű punkbuli volt, hanem jóval több annál.

Mike Rivkees, a tradicionális „adidas pólóban” virító frontember megállás nélkül vitte a show-t. Mozgott, kommunikált, hergelte a közönséget, és olyan természetességgel énekelte a Rumjacks-dalokat, mintha mindig is ő állt volna a mikrofon mögött. A botrányos énekescserét is átvészelték, pont úgy, mint a Covid pusztítását.

Pedig a The Rumjacks történetében voltak komoly törések. A Sydney-ben 2008-ban alakult zenekarból mára csak Johnny McKelvey maradt az eredeti alapítók közül. A későbbi tagcserék után a banda teljesen nemzetközivé vált: Johnny Belfastban él, Mike Bostonban, Gabe Berlinben, Pietro Milánóban, a többiek pedig Európa és az Egyesült Államok között mozognak. Ez azért is érdekes, mert a színpadon ebből semmi nem látszik. Ott nincs földrajz. Nincs Boston, Belfast, Berlin vagy Milánó – csak egy banda, és egy nagy logisztikai rémálom.

Ráadásul olyan vehemenciával játszanak együtt, mintha egész évben ugyanabban a háztömbben laknának. Talán ez a Rumjacks egyik legnagyobb erőssége: fizikailag szét vannak szóródva a világban, zeneileg viszont abszolút együtt állnak.

A koncerten egymás után érkeztek a régebbi és újabb dalok: Come Hell or High Water, They Kick You When You´re Down, A Fistful O´ Roses, Kirkintilloch, Sainted Millions, An Irish Pub Song, Smash Them Bottles, Hestia. A dalok között pedig ugyanúgy megfértek a kocsmai történetek, a háborúk és veszteségek, a család, a túlélés vagy éppen a teljesen kontrollálatlan bulizás. Ez utóbbi különösen fontos, mert a The Rumjacks nem csak ivós dalokat játszik.

A felszín alatt ott vannak a bevándorlók történetei, a háborúk, az elesettek, a családi konfliktusok, a veszteség és az újrakezdés. Aztán jön egy Smash Them Bottles, és az ember rájön, hogy ideje lenne valamit szétverni. Valahol ez maga a Rumjacks: sötét történetek és kocsmai himnuszok, veszteség és ünneplés, ír–kelta hagyományok és kilencvenes évekbeli fékezhetetlen punk.

A zenekar hangzásában egyszerre érződik a The Pogues öröksége, a Dropkick Murphys és a Flogging Molly által továbbvitt modern kelta punk. A színpad előtt ment az örlés, a közösségi ordibálás és az akaratlanul is kilötykölődő sör, ami pont annyira kötelező eleme ennek a bulinak, mint maga a zene.

Közben a plafon alatt elhelyezett négy db klíma becsülettel dolgozott…, hogy mennyire volt hatásos, azt inkább ne firtassuk. A koncert végén már nem számított, hogy szeptember van, vasárnap este vagy hogy másnap robotolás. A Goodnight & Make Mends után érkező I´ll Tell Me Ma pedig pontosan azt tette, amit egy ilyen koncertzárásnak tennie kell: még egyszer nekifutott a közönségnek, és megadta az utolsó löketet az estének. A teljes koncertprogram is ezt az ívet követte: a saját dalok mellett a zárásként a tradicionális ír és folk örökség is helyet kapott az I´ll Tell Me Ma képében.

Nem számít, ki honnan érkezett, hol él éppen, hány tagcserén vannak túl, vagy melyik lemezüket szeretjük jobban. Amikor felállnak a színpadra, ezek a különbségek eltűnnek. Marad a zene, a hangerő, a közönség és az a furcsa, nehezen magyarázható közösségi élmény, amit egy jó kelta punk koncert képes adni. A The Rumjacks pedig ehhez mindent megad, mert nekik tényleg a közönség a legfontosabb.