Fear Factory, Chrystal Lake, Hate

A Fear Factoryt utoljára saját koncerten a Barba Negra Blue Stage-en láttuk 2023-ban (a 2025-ös koncertet most hagyjuk, mert akkor a Machine Head-del közösen voltak, ráadásul sajnos borzasztó rosszul szólt a legendás Demanufacture albumra alapuló programjuk). Akkor kicsit értetlenkedtem is, hogy ilyen stílusteremtő, legendás alapbanda hogyhogy csak a kisebb színpadot tudja megtölteni, noha a megelőző jó pár éve jogi csatározásai miatt tulajdonképpen érthető, hogy a Fear Factory hosszabb időre kiesett a színtér és a metalosok látóköréből. Az egy álomszépen szóló, eszméletlen jó hangulatú koncert volt, és az emlegetett Machine Head-es Red Stage-es fellépés (illetve annak hangzása) kapcsán kicsit féltem, hogy vajon a mai nap is megadja-e azt az élményt, amire 2023 óta szerintem sokan rendkívül jó szájízzel emlékeznek.
Ha egy ilyen nagynevű, az indusztriális hangulatú, ipari gépzajokkal, rideg, szaggatott riffekkel operáló metalzenének az elsők között formát adó bandának azt gondoltam, hogy a Blue Stage kicsi, (ma, 2026-ban) rá kellett jönnöm, hogy a Red Stage viszont már nagy. Eleinte még rendkívül kevesen szállingóztak a színpad elé, a Fear Factory kezdésére azért persze már többen lettek, de azért így is szellősnek lehetett mondani a nézőteret. Az általában megszokotthoz képest korábbi kezdés se segített, jómagamnak sem sikerült munka után odaérnek a The Noctural Affair koncertjére. És mivel a rákövetkező Hate-nél is csak az első sorok voltak feltöltve a nézőtéren, bele se merek gondolni, szegény amerikaiakat mekkora közönség várta.

A lengyel Hate bejáratott név a death metal világában, nálunk is jártak már többször. Meglepő módon most nem rock/metal klasszikusok szóltak a koncertjük előtt, hanem egy folyamatosan morajló, vészjósló hangulatú búgás. Nekem tetszett, különlegesebbnek találtam így, bár hosszabb távon már kissé monoton volt.
Adam Buszko már 1990 óta vezeti a lengyel brigádot és bár azóta jónéhány tagcsere történt és a zenéjükben is adódtak az idők folyamán hangsúlyváltások, de a zenei irány alapvetően változatlan. Gyors, black metalos hangulatú, blastbeat-ekkel is dúsított, de olykor szembetűnőbb riffekkel és dallamosabb gitármegoldásokkal is operáló death metal ez. Ami még ha elsőnek monoton aprításnak is tűnne, minden dalban akadt pár kiugró megoldás, riff, kiállás, motívum, amitől nem vált unalmassá a zene.

Maximum a tagok Ian Hill-iskolán (Judas Priest) edzett kiállása lehetett esetleg negatívum, ugyanis ahogy beálltak a pozíciójukra, az egész koncert folyamán gyakorlatilag egy hangyányit se mozdultak onnan, leszegett fejjel ment a headbang és a folyamatos hajpörgetés. Jó lett volna kicsit mászkálni, helyet cserélni, jobban élt volna a színpad – de még ilyen statikus kiállással is valamiért úgy éreztem, hogy belakták a deszkákat. Úgyhogy nem volt igazi hiányérzetem.
Persze a nagyjából fél órás programjukba nem tudtak túl sok számot belepakolni, inkább a legutóbbi Bellum Regiis albumukat idézték meg, illetve pár korábbi szerzeményt. Szerintem annyit meg tudtak mutatni magukból, hogy akik még nem ismerték őket és tetszett a műsoruk, érdemesnek tartsák utánuk nézni. De az igazi death metalosok nyilván majd saját koncerten, teljes programmal szeretnék majd megtekinteni őket.

Érdekességnek volt mondható a Japánból, Tokióból származó Chrystal Lake. A japán színtér eléggé egzotikusnak számít innen nézve és bár sok ottani banda valójában az amerikai illetve európai metal alapbandák jól kikövezett útjait követik, azért sokszor van egy izgalmas, különleges hangulata a Japánból származó metal zenéknek.
A Chrystal Lake a mai estéhez képest kicsit másmilyen, metalcore / deathcore irányvonalat követ. PK néven futó frontemberük meg is jegyezte, tudják hogy kicsit kilógnak a sorból, de akkor is elsöprő bulit akarnak nekünk prezentálni. A japánok bődületesen minimális színpadkép előtt léptek fel (teljes mértékben kiüresítették a színpadot, egyedül a dobnak volt egy kis emelvénye), egy szimpla logó előtt, de ehhez képest bődületesen erős színpadi munkát mutattak be. Ez nagyon tetszett – nem a mindenféle csillivillivel, vetítéssel, színpadi látványosságokkal akarják eladni a showt, hanem csak egyedül ők vannak és a zene. A rock/metal zene és szellemiség gyökerét ragadják meg ezzel, és ma már ezt nagyon kevesen képviselik.

A szellemiség ott is megjelenik, hogy a csapat az első pillanattól kezdve gyakorlatilag lángolt a színpadon. Nem a rock/metal műfaj nagy öregjeinek sokszor rutinszagú, intenzivitásban maximum a ballagásig merészkedő kiállásait láttuk (hogy a cipőnézegető alterosokról most ne is beszéljünk), hanem a japánok az elejétől a végéig ugráltak, rohantak, kilométeres terpeszben, földig lógatott gitárokkal, óriási headbang-ekkel zúztak. A dobosuk gyakorlatilag többet állt mint ült, úgy püfölte iszonyú erővel a cuccot. Lerítt róluk, hogy borzasztóan élvezik a színpadot, a színpadi játékot és úgy egyáltalán, egy Fear Factory szintű legendával való turnézást.
Komolyan, még ha a zenéjük úgy alapvetően nem is tetszett volna, az egész hozzáállásuk volt annyira szimpatikus, hogy önmagában megnyertek volna vele. De nekem egyébként zeneileg is bejött, amit csináltak. Valóban az eddigiekhez képest a sok hegynyi breakdown, a brutális bömbölés, a hardcore / metalcore / deathcore eszköztárából merítő megoldások kicsit kizökkentően hatottak ezen az estén, de mivel mindegyik banda kicsit más megközelítésben állt a metalhoz, én ebben nem láttam problémát. A brutalitás mellett a melodikusabb megoldások is felvillantak a számaikban, néhol egészen a Parkway Drive korai időszakát éreztem visszaköszönni.

Ahogy említettem, létszám tekintetében azért látványosan foghíjas volt a nézőtér és az eddigiek folyamán a közönség nem is mutatott túl sok aktivitást. PK ezt nem hagyta annyiban, már a második szám alatt wall of death-et vezényelt, később pedig circle pit-ekre ingerelte a közönséget, de nulla sikerrel. A lelkes frontember ebbe nem volt hajlandó belenyugodni és már-már fenyegetésnek ható ösztönzéssel addig-addig mondta a magáét, amíg tényleg sikerült mozgásra bírni a közönséget.
A hihetetlen lelkesedésük végül a nézőtérre is átragadt, innentől egyre nagyobb tetszésnyilvánítást és tapsot kaptak a dalok végeztével, a koncertjük zárását pedig már kifejezett ováció kísérte. A japánok fülig érő vigyorral hálálkodtak, a Death Angel-es Rob Cavestany ikertestvérének is beillő gitárosuk pedig boldogan szórta a pengetőt. El tudom képzelni, hogy zeneileg nem mindenkit érintett meg a Chrystal Lake, de zenéléshez való hozzáállásuk és színpadi mentalitásuk példaértékű!

Oké, ahogy fentebb fogalmaztam, „a rock/metal műfaj nagy öregjeinek sokszor rutinszagú, intenzivitásban maximum a ballagásig merészkedő kiállásai” már meg tud állni a Fear Factory-re. Jó, Dino Cazares-től nem is várom, hogy össze-vissza ugráljon és dobálja habtestét a színpadon, meg őszintén szólva a Fear Factory sem az a banda, hogy a csillárról fejjel lefelé lógva gitározzanak. Dino, Tony Campos és a még mindig „új fiúnak” tekinthető Milo Silvestro azért szépen bejárták, bemozogták a színpadot és semmi gond nem volt azzal, hogy nem egy Chrystal Lake-szintű őrületet mutattak be.
Egy ilyen alapbandánál talán kimondhatjuk, hogy a dalokat úgymond „ismerjük” (nyilván a legtöbb tétel a programban a közönségkedvencek közül kerül ki), a színpadi játékban nem kételkedünk hogy baj lesz (a korábbi évek alapján erre nincs is ok), egyedül a hangzás jelenthet gyenge pontot, ami ronthatja a koncertélményt. Az első szám, a Digimortal lemezes Acres Of Skin kicsit szárazan, tompán szólalt meg, de mire ijedezhettünk volna, szépen helyrehúzták a potmétereket. De ez amúgy a korábbi években is mindig így volt.

Mind ez, mint a Mechanize albumról előhúzott Industrial Discipline különlegességnek számít, amelyeket élőben rendkívül ritkán játszik a banda. Ennek megfelelően az eddigi koncertek alatt végig elég passzív közönség még így a Fear Factory koncertjére se kezdett felpörögni, egyelőre még nyoma sem volt annak az óriási hangulatnak, amit a 2023-as koncertjén prezentált a csapat.
De csak a szintén Mechanize korongról érkező Powershifter-ig kellett várni, hogy a pörgés beinduljon. Ez már nagy közönségkedvenc nóta, az említett korong szinte egyedüli túlélője élőben, így nem csoda, hogy ez már begyújtotta a rakétákat a nézőtéren. Innentől már a rajongókra sem lehetett panasz, szépen beindult a mosh, az ugrálás a nézőtéren, kellett tehát ez a bejáratottabb, pusztítóan hasító koncertnóta.

És ha már arról beszéltem, hogy a ritkaságok után a jelenlévők nagy része által ismert, szívükhöz közel álló tételek indították be a bulit, az olyan klasszikusok, mint az egymás után következő Shock, Edgecrusher és a Linchpin már gondolom nem kell ecsetelnem, milyen őrületet váltottak ki. Az Edgecrusher-ben ráadásul újra a színpadra került a Chrystal Lake frontember PK, hogy lendületével növelje a dal intenzitását.
Hasonló hírnevű bandák mindig dilemmában vannak, hiszen a közönség nagy része nyilván a régi klasszikusokat, nagy alapdalokat, a metalvilágban való szocializációjukat meghatározó tételeket várná alapvetően élőben, sokaknak viszont unalmassá válik a kiszámítható setlist és különlegességekre, ritkább tételekre is vágynak. A Fear Factory ma mindkét kört kielégítette, mert a fentebb említettek mellett bizony jó pár olyan nótát is előhúzott, ami közel sem magától értetődő élőben. Ilyenkor persze látható módon kicsit alábbhagyott a közönség lendülete, de biztos hogy sokan vannak olyanok is, akik értékelték ezeket az ultraritkaságokat is.

Ilyen volt a No One és az Invisible Wounds (Dark Bodies) a Digimortal-ról, Ennek a lemeznek a 25. évfordulóját ünnepeljük egyébként, szóval nem volt meglepő, hogy ma több dal előkerült róla. De a Soul Hacker-t is beszámíthatjuk a különlegességek közé, a 2015-ös Genexus album sem sűrűn képviselteti magát élőben. A srácok kijöttek nemrég egy vadiúj dallal, Roboticist címmel, ezt is bemutatták ma nekünk élőben.
Milo Silvestro csatlakozásával nyilvánvalóvá vált, hogy a Fear Factory újra a csúcsra törhet. Személyében egy élőben is kiváló énekteljesítményű frontemberrel erősítettek, aki új távlatokat nyithat a bandának. A Roboticist mondható tipikus FF dalnak, de Milo teljesítménye az idei koncerten is meggyőző volt. Ma azért mintha becsúsztak volna neki hamis hangok, kicsit mintha fáradtabbnak tűnt volna, szóval a 2023-assal ellentétben nem minősíteném 100%-nak a munkáját, hanem mondjuk 90-nek.

A Fear Factory koncertjén gyakran meg szokták idézni az 1992-es debütalbumot, ahonnan minden kiindult, ahol nyersebb, death metalosabb megközelítéssel, de már felfedezhetők voltak azok a stílusjegyek, amik később naggyá tették Dinoékat. Ma a Martyr-t és az Arise Above Oppression-t hallhattuk, különösebb utóbbi megy ritkaságszámba élőben, szóval ezzel is egy érdekeset húztak ma.
A koncert végére azért természetesen az alapvetések maradtak és ez így van jól. Bár Dino ezen időszakban épp nem volt a banda tagja, szimpatikus, hogy játsszák élőben az Archetype-ot, ami minden egyes alkalommal libabőr. A Fear Factory egyik legjobbja. A Demanufacture, Zero Signal, Replica triója pedig falrepesztő, pusztító mindig is – ha valaki esetleg eddig ne jött volna rá, legkésőbb itt kellett hogy nyilvánvalóvá váljon, miért vált legendává és stílusteremtővé a Fear Factory. A koncert végére pedig ezúttal is a légies hangulatú Resurrection került, a brutális aprítások után egy kicsit más hangulatot sugározva bocsássák útjára a közönséget.

A csapat mai felállásának 2023-as bemutatkozása a Blue Stage-ben letette a névjegyét, így a koncertteljesítményük felől semmi kétség nem lehetett. A Red Stage-től többen fáztak a hangzás miatt, de szerintem jól vizsgázott a helyszín. Az összlétszámot tekintve azt kell mondjam, ennyien nem fértek volna már be kényelmesen a Blue Stage-be, de a Red Stage még azért közel sem telt meg. Ha az új lemezzel egy igazán pusztító anyagot szállít le a csapat, a legközelebbi találkozáskor már reálisnak látom, hogy akár a teltházat is elérheti itt a Dino Cazares – Milo Silvestro – Tony Campos – Pete Webber felállású, élőben is lehengerlő teljesítményű banda.