Madball, Desolated, Expectations

2026. október 5, Dürer Kert

A hardcore műfaj régi nagy legendája a Madball, bár az utóbbi időkben elég komoly mozgások történtek a csapat háza táján. 2017-ben megváltak Brian „Mitts” Daniels gitárosuktól, aki 2001 óta szolgált a csapat kötelékében, 2023-ban pedig a banda ikonikus basszere, Hoya Roc is távozott. Freddy Cricien frontember így szinte az alapoktól kezdhette újraépíteni a Madball-t. Ilyen jelentős változások akár teret adhatnak abban is, hogy zeneileg is némi szélesítésekkel tudjanak élni azon a bizonyos palettán (a hagyományok és a banda hangzásvilágának megtartása mellett – ez a hardcore műfaj rajongóinak mindig különösen fontos). Vagyis olyan tagokkal folytathassák, akik zeneileg is olyan pluszt, olyan elemeket hoznak be, amikre eddig nem volt lehetőség, vagy akár fel sem merültek. Gitár fronton Mike Gurnari, bassz fronton pedig a tipikus metalos kinézetű Paul Delaney csatlakozása, valamint az idén megjelent Not Your Kingdom című új album ugyanakkor nem hoznak jelentős változásokat (akár úgy is mondhatom, különlegességeket) a Madball jól bejáratott stílusába. Persze ezt a rajongók talán egyáltalán nem bánják.

De tagcserék ide vagy oda, az mindig egyértelmű volt, hogy a Madball óriási koncertbanda, élőben lehengerlő a teljesítményük. Így nem csoda, hogy a mai budapesti hangversenyen a műfaj rajongóinak krémje ismét tiszteletét tette. Az előzenekaroknál még csak gyülekezett a közönség, a Madball-ra viszont kellemesen megtelt a Dürer Kert nagyterme.

Én magam épp csak az Expectations legvégére estem be, a bolgár hardcore csapat már nagyban rótta a deszkákat. A vöröslő fejjel üvöltés mellett a frontemberük némi dallamfoszlányokat is próbált beleszőni a dalokba – bárcsak ne tette volna. Nem érzem, hogy bármi fontosról lemaradtam volna, mindenesetre örömteli volt, hogy a bolgár színtérnek is lehetősége volt egy ilyen komoly turnén megmutatni magát.

A brit Desolated már az első pillanatoktól kezdve próbálta erőszakosan színpadközelbe hívni a közönséget, mégiscsak egy hardcore buliról van szó – egyelőre még mérsékelt sikerrel. Maradjunk annyiban, hogy a közönség egyelőre csak ébredezett, bár néhány lelkes arc már vígan pörgött-forgott a deszkák előtti óriási szabad téren. A többiek inkább szégyenlősen amolyan félkörben helyezkedtek el a színpad körül.

A széttetovált fejű Tony Evans frontembert viszont nem olyan fából faragták, hogy ebbe belenyugodott volna. Vadul rótta a színpad előtt felépített emelvényt, ahová folyamatosan invitálta a népet zúzni, stagediving-olni. Zenéjükben egyszerű filozófiát követnek: ha nem bálnasúlyú egy riff, akkor kuka. Ennek megfelelően a bődületesen kitartott breakdown-ok vagy egészen doom-ba hajló lassulások dominálták a zenéjüket, de azért voltak tempósabb, pogózósabb szakaszok is. Úgyhogy a közönség akár a földig hajolva bólogathatott a masszív hardcore/deathcore súlyosságra.

A csapat nagyon élt a színpadon, az énekesen kívül a basszer Dan Ford is folyamatosan ugrált, pörgött a deszkákon. Mániákusságuk meghozta eredményét, a közönség is egyre lelkesebben kezdte kivenni a részét a mosh-ból és a színpadmászásból. Evans mindezt elégedetten nyugtázta és mire befejezték a koncertjüket, egészen lenyűgözőnek nevezte a magyar közönség teljesítményét. Szóval elsősorban az ő nevükhöz fűződik, hogy a kissé punnyadt állapotból sikeresen felfűtötték a jelenlévők hangulatát.

A Madball-t így már tehát egy kellően bemelegített közönség fogadta, mostanra szépen meg is telt a terem. Most láttam először Freddy-éket az új felállással, szóval kíváncsi voltam, megmaradt-e az őrült Madball koncerthangulat. Freddy-éknek nem kellett sok idő, hamar mozgásba lendítették a népet. Igazából a teljes életművüket felölelték, a legkorábbi punkos dühkitörésektől a kimunkáltabb, karakteresebben megszólaló hardcore slágerekig. Persze az új Not My Kingdom albumról is tettek egy bő merítést, elhangzott róla a Tethered, Flammable, Rebel Kids, Don’t MisStep, What Say You, Stab Wounds. Freddy szerint ez egyértelműen jobb album, mint a korai zsengék, de persze megérti, hogy az őszülő szakállú rajongók nosztalgiára vágynak és a korai időszak pogózós vadulásai miatt vannak itt. Így hát tulajdonképpen minden nagylemez sorra került a mai nap, senki sem panaszkodhatott tehát, hogy a kedvencéről egyetlen dal sem hangzik el. Mivel a Madball dalok ritkán lépik túl a 3-4 percet (a koraiak még sokszor az 1-2-t sem), így jópár nóta belefért az estébe, a rajongók nem kis örömére.

A Rev Up, Can’t Stop Won’t Stop, Hold It Down, Heavenhell, Set It Off, Smell The Bacon, Lockdown, Across Your Face, Face To Face, Born Strong, For My Enemies, Look My Way, Get Out, Infiltrate The System, Colossal Man, Fall This Time, Pride, Doc Marten Stomp dalok hangzottak el ma a fent említett új tételek mellett, szóval bőven volt alapanyag pogóra, ordítozásra, ugrálásra. A Madball-nál már sokkal aktívabban birtokba vették a színpadot is a rajongók, szinte minden pillanatban volt legalább egy stagedive-oló, ugráló, ordítozó egyén a deszkákon. Ezen még az előzenekarok tagjai és a technikusok is felbátorodtak, volt amikor ők is össznépileg ugráltak és üvöltözték a sorokat. A hangulat tehát ma is fenomenális volt – nem véletlenül mondta el Freddy Cricien, hogy Budapest az egyik kedvenc városa, a Madball-nak hosszú története van Magyarországgal, a kezdetek óta járnak hozzánk, mert itt mindig rendkívül lelkes a fogadtatás. Ma ezt a többi előzenekar is megtapasztalhatta, remélhetőleg ők is kedvet kapnak hozzá, hogy szintén rendszeresen látogassanak el hozzánk, a közönség éhségét csillapítani egy jó kis hardcore bulival.