Amon Amarth, Orbit Culture, Soilwork

Már a melodikus death metal címke (néhány fanyalgó ellenére, akik szerint ez már lassan „sárkányölős hevimetál”…) továbbra is lefedi az Amon Amarth tevékenységét, a csapat szerintem folyamatosan a mainstream áttörés küszöbén toporog egy ideje. Persze nem metallicai vagy iron maideni magasságokra gondolok, de például „újkori” bandaként a Sabaton is eljutott oda, hogy lényegében a mémkultúra, akár geek kultúra részévé vált – olyanok is belefutottak már velük kapcsolatos tartalmakba, mi több, tudják is azonosítani, hogy kikről van szó, akik amúgy távol állnak a metal zenétől. Az Amon Amarth-ban pedig minden adottság megvan, hogy egyedi karakterükkel akár mainstream piacokra is betörhessenek. A marcona vikingek karakteréért rajong a szórakoztatóipar, filmek, sorozatok, játékok (már ha jók) nagy rajongást váltanak ki ilyen témában. Johan Hegg frontember is szerepelt már a Northmen című filmben (ahol ki mást alakított volna, mint egy marcona viking harcost), szóval a jelek szerint tőlük sem áll távol a gondolat. Itt már csak egy ügyes menedzsment, kőkemény nyomulás, megfelelő kapcsolatok és persze egy nagy kanál szerencse kell.

Persze egy brutális, hörgős metal csapatnál azért mindig vagy egy kimondatlan korlát, ami miatt azért teljes mértékben nem tudnak elterjedni a nagyközönségben. Ez talán egyedül a Cannibal Corpse-nak sikerült az Ace Venturában. De ha szigorúan a zenére sarkítjuk a dolgot, az utóbbi pár évben már az Amon Amarth is eljutott a dallamosodás, jól megírt, könnyen befogadható, könnyen megjegyezhető dallamvezetés egy olyan fokára, ami a hörgős ének ellenére már olyanoknak is bejöhet, akiket amúgy kirázna a hideg a durva metal zenétől. A 2022-es Saxons And Vikings dalukban már dallamos ének sávok is megjelentek, stílszerűen a Saxon-os Biff Byford közreműködésével. Persze így se lett ez még „sárkányölős hevimetál”, ahogy a fent említett régi vonalas rajongók nyafognak, de tény, hogy sokkal befogadhatóbbnak tűnik ma már úgy bárkinek az Amon Amarth zenéje, mint bármilyenfajta death metal. Az én szememben ez egyébként egyáltalán nem baj, sőt!

Vadiúj albumuk, az októberben megjelent The Allfather Awakens továbbviszi ezt a befogadhatóan dallamos vonalat és mivel ezúttal is nagyszerű dalszerzéssel kiváló dalcsokrot kaptunk, alig vártuk, hogy élőben is hallhassunk pár tételt. A turnétársak pedig nem voltak mások, mint Svédország új death metal reménysége, az Orbit Culture és a melodic death metal műfaj egyik alapkövének tekinthető Soilwork.

Számomra kissé meglepő volt, hogy a svéd melodikus death metal egyik stílusteremtő bandája, a Soilwork kapta meg a legkorábbi idősávot, míg a 2013-ban alakult, még bőven feltörekvőnek nevezhető Orbit Culture játszhatott közvetlenül az Amon Amarth előtt. A Soilwork rajongók kicsit úgy érezhették magukat, mint a Megadeth fanok a Five Finger Death Punch koncerten. De valahol egyébként érthető a dolog, mert tény, hogy a Soilwork lerakott pár olyan dalt és albumot az asztalra, amelyek a göteborgi metal definitív alkotásainak nevezhetők, de a csapat nem annyira termelékeny mostanság – bár bőszen turnéznak, utolsó albumuk a 2022-es Övergivenheten, Björn „Speed” Strid frontember pedig egyre elfoglaltabb a The Night Flight Orchestra-val (jönnek majd amúgy ők is).

Mindez persze semmi akadályt nem jelentett abban, hogy újra felidézzünk pár Soilwork nótát, ameddig az idő engedi. A korai idősávhoz mérten nem fért bele túl sok szám, ezért talán a rajongók ráncolhatták a homlokukat, de amit hallottunk tőlük, az teljesen rendben volt. Inkább a 2000-es, 2010-es éveiket mutatták ma fel, az Övergivenheten-ről semmit nem játszottak. Bár egy újabbnak mondható szerzemény, a klipes Spirit Of No Return azért előkerült.

A The Nurturing Glance, Distance, Distortion Sleep, Spirit Of No Return, Stabbing The Drama, Death Diviner, The Ride Majestic, Stålfågel válogatásba igazából nem lehet belekötni, ezek a dalok mindent megmutattak a Soilwork-ből. Hol gyorsabb, hol kimértebb dallamorientált gitármunka, jól felépített dalszerkezetek és Speed részben kiabálós, részben dallamos éneke. A Stålfågel végén még egy sikolyt is megeresztett, szóval van potenciál a fickó hangjában. Egyértelműen Speed volt a mai este folyamán a legjobb énekhang, a dallamokat is kiválóan hozta az este folyamán. Mellette az ősz hajú Sylvain Coudret egészen elegánsnak mondható gitározást mutatott be, a túloldalt Simon Johansson inkább torzonborz haja és szakálla mögé bújva zúzott. Talán a színpadot felszánthatták volna kicsit jobban, a statikusnak mondható kiállást említeném mindössze a negatívumok között. A rajongók minden bizonnyal szeretnének nagyobb aktivitást látni a csapattól, amire van esély, hiszen szivárogtatják már az új klipes dalokat, illetve köztudottan dolgoznak már egy ideje az új albumon. Főzenekarként is mindenképpen várnánk őket legközelebb.

Ez volt az Orbit Culture első fellépése Magyarországon, de én személy szerint idén már kétszer láttam őket, így volt elképzelésem, mire számítsak. Igaz, év elején Bécsben, a Trivium előtt botrány rosszul szóltak, a brassói Rockstadt Extreme fesztiválon viszont csodaszép hangzást kaptak. Már egy ideje aktualitását vesztette az a rinya, hogy a piros Barba Negra rendszeresen rosszul szól (pár kivételtől eltekintve hallottunk már jópár bivaly hangzást itt az utóbbi években), így bíztam benne, hogy ma inkább az utóbbi eset fog fennállni.

Nos, ahol én álltam, teljesen vállalhatóan szólt az Orbit Culture. Christopher Wallerstedt dobjai természetesen ezúttal is dominánsan szóltak, de hát ez a csapat hangzásának védjegye. A gitárok hangyányit a háttérbe kerültek, mint ahogy Niklas Karlsson éneke is, de szerencsére nem zavaró módon. Összességében megvolt az az erőteljes megszólalás, hogy kijöjjön az Orbit Culture zenéjének ereje.

Bár sokan nagy feltörekvőnek tekintik őket, a csapat azért nem találta fel a spanyolviaszt. Talán groove orientáltabb megközelítésük és a betonozós, nagyokat bólogatós kiállásaik adnak némi karaktert nekik, Chris szőnyegbombázásnak hangzó dobjai mellett. Szegényből egyébként semmit nem lehetett látni az egész koncert folyamán a színpadot betöltő füsttől és a reflektorok sem vetültek rá. A munkáját azért masszívan hallhattuk és ez volt a lényeg.

Olyan túl sok számot ők se adtak elő ma, de amit hallhattunk tőlük, azok jól bemutatták az Orbit Culture világát. Bár 2014-es az első lemezük, inkább a 2020-as időszakból válogattak a Redfog, Alienated, The Storm, The Tales Of War, Strangler. While We Serve, Hydra és a nagy áttörést hozó Vultures Of North dalokkal. A közönség kifejezetten lelkesen reagált és tombolt a zúzásokra, a számok között pedig hosszú percekig tartó tapssal ünnepelték a bandát. Niklas szinte maga sem hitte el, hogy ilyen meleg fogadtatásban van részük, nem győzött hálálkodni. Ha a svéd csapat ilyen élményekkel távozott első magyarországi koncertjéről, egész biztosak lehetünk benne, hogy lesz folytatás. Magyarország lelkesen várja a következő Orbit Culture koncertet.

Az Amon Amarth már eljutott arra a szintre, hogy koncertjeiken már nem spórolnak a látvánnyal. A vikinges tematika élményéhez kifejezetten jól is jön mindez. Ma is nagyon látványos volt a deszkák szélén álló, olykor világító szemű két hatalmas szobor és az alkalmanként a színpadon csatázó viking harcosok. És persze a lángok, piró, háttérvetítések. Ezek sokat hozzátettek a koncerthez, de nem vonták el a figyelmet a zenétől. Így azért összességében mégis a Johan Hegg-ék ezer közül felismerhető melodikus death metalja dominált.

Bár szokták őket azzal vádolni, hogy az utóbbi 6-7 albumon tökéletesre csiszolt hangzással és dallamvilággal beálltak egyfajta tömegtermelésre, én nem értek ezzel egyet. Jól kikísérletezték a rájuk jellemző megszólalást, az tény, de szinte mindegyik újkori album így tömve volt emlékezetes, dúdolható, karakteres dalokkal, remekbeszabott gitármunkával és Johan Hegg együtt üvölthető refrénjeivel. Persze vannak átlagosabb, klisésebb dalok is, amelyek viszont jók, azok nagyon jók! Nekem ennél nem kell több az Amon Amarth-tól.

Mindent összevetve a napokban megjelent The Allfather Awakens korongot szintén kiemelkedőnek tartom, mert ismét kiemelkedő dalszerzést hallhatunk a lemezen. Nem csoda, hogy a banda jónéhány új dalt elhozott a mai estére. Mint látszik, hisznek bennük – és okkal, mert tényleg nagyszerűen működtek élőben, kifejezett változatosságot adva a programnak.

Elsőként az Allfather lemez nyitánya, a Gjallarhorn hangzott el, olyan óóóóó-zással, ami még egy HammerFall koncertnek is becsületére válna. Aztán egy ideig visszakacsintgattunk a régebbi alkotásokhoz. Pörgött tovább a tempó a 2011-es Surtur Rising albumot nyitó War Of The Gods-zal, aztán pedig pusztított a Death In Fire, a mai este legrégebbi nótája 2002-ből. Bár az Amon Amarth korábban is nagy elismertségnek örvendett a színtéren, a szinte minden ízében tökéletes Twilight Of The Thunder God albummal értek fel a csúcsra 2008-ban, ahol azóta is tanyáznak. Innen érkezett egy kevésbé nyilvánvaló dal, a Free Will Sacrifice. Aztán újra felcsavartuk a tempót a Deceiver Of The Gods-zal, a közönség pedig nagy lelkesedéssel ünnepelt minden egyes bekonferált dalt, a nézőtéren folyamatos volt a tombolás. Hegg-éknek is szemlátomást tetszett a fogadtatás.

Ide-oda ugráltunk az időben, jöttek friss dalok, de a korábbi időszakaikat sem felejtették el felidézni. Jól működött a The Allfather Awakes dal élőben, meglepetésnek lehetett tekinteni a Hermod’s Ride To Hel című szerzeményt, de különlegességnek számított a Put Your Back Into The Oar is, amely csak EP-n szerepel. Johan Hegg nagyon elégedett volt a magyar közönséggel, többször elmondta, hogy igazi vikingek vagyunk. Az különösen tetszett, hogy a magyar nép harcosságára példaként még az 1956-os forradalmat is megemlítette.

De hogy bizonyítsunk, hogy igazi vikingek vagyunk, ahhoz evezni kellett, mégpedig a We Rule The Waves dalra. Az utóbbi időkben elterjedt evezős mozgáskultúra most itt abszolút stílszerű volt, sok rajongó a többieken keresztültörve mászott be a körbe, hogy evezhessenek egy jót a földön ülve. A One Thousand Burning Arrows a Jomsviking albumról pedig egy hosszabb, kicsit mesélősebb szerzemény volt az este folyamán, ami újabb színt hozott a koncertbe.

Ahogy fentebb említettem, páran kicsit kiszámíthatónak tartják mostanra az Amon Amarth-ot. A csapat azonban meg akarta mutatni, hogy képesek tőlük szokatlanabb vizekre is evezni (csak hogy stílszerű legyek). Így született meg az új albumon az Upphaf című akusztikus szerzemény. Amit ma élőben is előadtak, ezáltal az egész este egyik legkülönlegesebb élményét mutatták be.

A színpad közepén nagy tüzet gyújtottak, a road-ok gyorsan körberakták néhány nagy fatönkkel és egy odakészített dobcuccal. A zenészek pedig ekörül foglaltak helyet akusztikus hangszereikkel, mintha egy tábortűz körül ülnének. Még az erre a számra felöltött ruházatuk is illeszkedett a koncepcióhoz – Ted Lundström basszer egy fekete kámzsában pengetett, mintha egy hideg svéd éjszakán dideregne a tűz mellett, Johan Hegg pedig khaki színű kabátban és baseball sapkában mormogott, mint egy favágó. A nagyon átélhető, magával ragadó hangulatú Upphaf így borzasztó nagyot szólt, a koncert egyik legkülönlegesebb élménye volt.

Persze tudták még emelni a tétet a nagy közönségkedvenc Guardians Of Asgaard-dal, amelynek a végén megemlékeztek a dalban közreműködő LG Petrov-ról is. Kőkemény dal érkezett aztán, a death metal hangzás felé visszakacsintó Shield Wall, a már-már Iron Maiden-es Eight Legs Of Thunder az új albumról és a népünnepéllyé fajuló, ököllengetős Raise Your Horns pedig tovább szították a hangulatot.

Jutott még különlegesség az estére, a 2011-es For Victory Or Death nem gyakori vendég élőben, ma ezt is hallhattuk. A The Way Of Vikings viszont már bejáratott koncertszám lett, értékelte is a közönség. Az Amon Amarth zenei világában pedig újabb érdekességé vált a Saxons And Vikings a 2022-es The Great Heathen Army albumról. Már stílszerűen a számcímet is a Saxon zenekar logójával vetítették ki a háttérben, de magas fekvésű dallamos énekével még Biff Byford is itt volt velünk, igaz csak a LED falon keresztül láthattuk. De ez a dallamos énekkel felvértezett Amon Amarth szerzemény is különlegességnek tekinthető.

És hát mi más zárta volna a koncertet, mint az újkori sikereket megalapozó Twilight Of The Thunder God album címadója, amit talán a tökéletesen összerakott Amon Amarth nóta címszóval lehetne jellemezni. Még utoljára mindenki zúzhatott egy nagyot, aztán búcsúzkodhattunk a svéd vikingektől.

Mindegyik banda hozzárakta a maga világát ehhez az estéhez. A Soilwork dallamosabb, göteborgi hangzású metalja jelentette az alapot, amit bedurvított az Orbit Culture aprítása. Az Amon Amarth pedig feltette az estére a koronát. Rendkívül hosszú programmal, sok különlegességgel, akusztikus blokkal, látványos színpadképpel és nem utolsósorban kiváló zenekari játékkal a svéd vikingek továbbra is a saját maguk által elnökölt „viking metal” alműfaj csúcsán tanyáznak. És új albumukkal se tűnik úgy, hogy le akarnának adni a csúcsminőségből.