VI. Grindrise fesztivál (Darkest Hour, The Southern Oracle, Till We Drop, The Sharon Tate)

Manapság már ott tartunk, hogy szinte az utcára se tudja az ember kitenni a lábát anélkül, hogy ne egy Darkest Hour koncertbe botoljon bele. Persze nincs ezzel semmi gond, sőt kifejezetten örvendetes, hogy egy nemzetközi mércével is kiemelkedő amerikai zenekar ennyire szereti kis hazánkat, a közönséget, ennyire jó kapcsolatokat ápol a szervezőkkel, hogy ha csak teheti, rögvest beugrik hozzánk egy buli erejéig. Így történt ez most is, a „beugrás” szó szerint értendő, hiszen a zenekar a Machine Head / Bring Me The Horizon / DevilDriver európai turnéján vendégeskedik, és a november 12-i bécsi állomás előtti szabadnapot nem arra használták ki, hogy mondjuk a schönbrunni kastélyban gyönyörködjenek, hanem az az arannyal borított barokk lakosztályok helyett inkább a budapesti Dürer Kert kopottas falait és csapolt sörét választották. A VI. Grindrise fesztivál keretében léptek fel a magyar közönség előtt, kiegészülve néhány ígéretes hazai metalcore csapattal, mint a The Southern Oracle, Till We Drop, The Sharon Tate, valamint az előzenekari verseny győzteseként kikerülő Téveszme.
Bár a másnap esedékes bécsi Machine Head állomás a számomra a kihagyhatatlan kategóriába tartozik (beszámoló itt), úgy döntöttem, a valószínűleg rövid programlehetőséggel rendelkező Darkest Hour-t érdemes főzenekarként is megtekinteni itthon. Már csak azért is, mert akármilyen nevetségesen is hangzik, a számtalan hazai fellépésük ellenére (amelyek közül több volt ilyen-olyan fesztivál koncert) még egyszer sem láttam őket élőben. Valahogy mindig elkerültük egymást. De most végre bepótoltam a lemaradást.

A The Sharon Tate-től kezdtem el követni a programot, ekkor még viszonylag csekély létszám tartózkodott a teremben. A zenekar metalcore-ban utazik, nevüket az underground világában már többször lehetett hallani. A koncertjük alapján viszont nem voltam meggyőzve. A csapat vehemensen csapott a húrok közé, különösen Zsolt az énekes rótta a köröket dühödt bikaként a színpadon, de zeneileg számomra nem sikerült sok emlékezetes momentumot leszállítaniuk. Pedig tény, hogy tehetségesek a srácok és a kiállásuk sem mondható rossznak, de több kiemelkedő, valóban fogós témára lenne szükség, a jellegtelenséget elkerülendő. Sajnos a hangzás sem volt a segítségükre, az énekest még a kommentárok közben sem lehetett tisztán hallani. De a számok alatt sem jött be a teljesen artikulálatlan ének, amiből csak „bááá-báááá-báááá”-t lehetett kivenni.
A Till We Drop-pal viszont rögtön egy másik dimenzióba ugrottunk. Ez a banda az egészen könnyed oldalról közelíti meg a metalcore-t, az elmaradhatatlan breakdown-ok mellé negédes témák, szirupos énekdallamok társulnak. Nem hangzik túl biztatónak, viszont a koncerten mindez mégis működött. Kellett hozzá a zenekar, de főleg a frontember lelkessége, akik igazán vidám, könnyed bulihangulatot csempésztek a Dürer Kertbe. A Till We Drop zenéjében még a kaliforniai punk rock vonal (Blink 182) hatásait is fel lehet fedezni, szóval tényleg azokat célozzák meg, akik a keménység helyett a bulit részesítik előnyben. A közönség nagy része megtalálta a közös hangot, és jó hangulatú, pörgős party alakult ki. Az biztos, hogy én kényszerítő eszközök nélkül sosem hallgatnék ilyen zenét, de átjött a hangulat, élvezetes volt a produkció.
A könnyedebb hangvétel után bedurvított a The Southern Oracle. Itt már a metalcore-nak a vérbeli, porba döngölős irányvonala győzedelmeskedett, aki eddig ellanyhult a Till We Drop szirupos muzsikájától, azt most alaposan szétszedték a moshpit-ben. Jól szóltak, a tagok pattogtak, mint a gumibolhák, a közönség őrjöngött, szóval minden adott volt a remek koncerthez. Itt már maguk a nóták is több kapaszkodóval bírtak, a The Southern Oracle zenéje kiforrottabbnak tűnt az előző fellépőknél (bár a maga módján a TWD is megtalálta a saját hangját). Aki a metalcore durvább, üvöltősebb, döngölősebb irányvonalát kultiválja, annak érdemes a srácokra figyelmet szentelni.

Némi átszerelést követően az est főbandája, a Darkest Hour következett. Az eleinte viszonylag csekély, de folyamatosan növekvő létszám eddigre már elfogadható szintet ütött meg. A közönség üdvrivalgással köszöntötte a színpadra lépő tagokat, akik mindenféle cicomázás nélkül kezdtek bele a programjukba. Már rögtön az elején feltűnt, hogy nagyon pocsék megszólalást sikerült kikeverni a Darkest Hour-nek. És ez sajnos később sem változott kásás, zajos, dübörgő hangzás jellemezte mindvégig a koncertjüket, amiből a csapatra olyannyira jellemző finom megoldásokat, szólókat, de még John Henry szövegeit is nehezen lehetett kivenni. Ennek ellenére mégis sikerült óriási hangulatot varázsolnia a zenekarnak, és innentől a rajongók le se tojták, mennyire tisztán szólal meg a zene.
Sokszor játszott már nálunk a Darkest Hour, a korábbi slágereiket már számtalanszor eljátszották, így a mai program erősen a friss albumukra, a The Human Romance-re koncentrált. Természetesen azért korábbi nóták is helyet kaptak, az Undoing Ruin-ról rögtön három. A közönség lelkesen fogadta a The World Engulfed In Flames, Sound The Surrender, No God, The Sadist Nation, With A Thousand Words To Say But One, Violent By Nature, Convalescence, Your Every Day Disaster, Love As A Weapon, Doomsayer számokat, sokan a szövegeket is kívülről fújták. A küzdőtéren folyamatos volt a nyomulás, a stagedive, a veszett moshpit.

A banda most már szinte egységesen igazi metalos kinézetet öltött, hosszú hajak, szakáll, stb. Nyoma sincs már az egykori alternatív-lenyalt haj-tinicore frizuráknak. Csak egyedül a gyerekarcú John Henry néz ki furán a félhosszú hajával, a többiek azonban rázták a rőzsét, ahogy bírták. Talán csak Mike Schleibaum gitároson látszott némi fáradtság, de a másik gitáron Mike Carrigan és a basszus és dobos poszton helyettesítő tagok becsülettel zúztak. Utóbbinak feltűnően minimál dobcuccot szereltek össze, de a thrash-es tempóknak, a metalcore-os breakdown-oknak és a death-es szegeléseknek ez is megfelelt.
A mai este legnagyobb pozitívuma az volt, hogy aki Bécsbe kiutazva elégedetlen lett volna a Darkest Hour bemelegítő státuszával vagy nem mellesleg a jegyárral, itt most főbandaként, alapos programmal láthatta a kedvenceit. Nem csoda, hogy sokan szeretik őket nálunk, hiszen a zenekar hozzáállása példértékű szinte még le se tették a hangszereket az utolsó szám után, a basszer máris visszatért a közönséggel fotózkodni, italozni, és a színpad szélén ülve kedélyesen beszélgetni. Én magam pedig elégedetten nyugtáztam, hogy a gyenge hangzás ellenére remekül sikerült az első Darkest Hour koncertem, amit másnap máris követett a második, haha!