Suicidal Angels, Fueled By Fire, Lost Society, Exarsis

Régen volt már amolyan igazi nagyobb volumenű, szó szoros értelemben vett thrash metal buli, így most különösen kapóra jött a Suicidal Angels és a Fueled By Fire nevével FÉMjelzett turné. A görög Suicidal Angels öt nagylemez után úgy tűnik, eljutott már arra a szintre ezen a műfajon belül, hogy az ő nevük legyen a legnagyobb betűvel írva a plakáton. Nehéz volt az ő bemutatkozásuk Magyarországon, hiszen a 2007-2008-as évek környékén több tervezett fellépésük is az utolsó pillanatban hiúsult meg, azonban 2011-ben egy másik „Angyal”, a Death Angel segítségével ugyanitt a Dürer Kertben tört meg a jég, de azóta már a Metalfest-en is megtekinthették őket az érdeklődők. A Fueled By Fire-rel már szintén találkozhattunk, az ő nevükhöz is emlékezetes buli kötődik. A másik két ifjonc, a finn Lost Society és a szintén görög Exarsis pedig jó lehetőséget kapott ezzel a turnélehetőséggel, hogy új rajongókat szerezzenek az oldschool thrash-t kedvelők körében.
Ilyen szempontból talán kedvező helyzetben van a két fiatal csapat, ugyanis az oldschool thrash és a klasszikus heavy/speed metal hívei általában olyan célközönség, akik folyamatosan keresik, kutatják a minél inkább underground zenéket, legyen szó őskövületről vagy fiatal csapatról. Csak olyan legyen a zene, amilyen a ´80-as évek derekát jellemezte. És ennek értelmében hajlandók még a lemezvásárlásra, netán bakelitet, az igazán elvetemültek pedig még kazettát is képesek venni. Az ilyen közönség nyitottabb az előzenekarokra, nem csak a bárban sörözés és az érdektelenség megy, mint mostanság a modernebb hangvételű metal koncertek esetében.

Ez a felfogás kedvezett is az Exarsis gárdájának, ők pedig alaposan kihasználták a bemutatkozási lehetőséget. A Dürer kisterme szellősen, de megtelt, szóval a helyszín is ideálisnak bizonyult. Ha csak úgy a zenét hallaná az ember, sose mondaná meg, hogy egy 2009-ben alakult bandáról van szó, bármikor vallanám eskü alatt, hogy valamikor az 1985-88-as évek környékén keletkezhettek ezek a dalok. Utoljára akkortájt lehetett hallani olyan sivító hangú, kiabálós énekest, ami az Exarsis-t is jellemzi. A zene kizárólag az oldschool thrash metal paneljeiben gondolkodik, folyamatos a tuka-tuka és a reszelős riffek.
A banda színpadi jelenléte rendkívül intenzív volt, ami természetesen a közönségre is átragadt, a korai időpont ellenére. A Dürer kisterem zsebkendőnyi színpadán folyamatosan rohangáltak fel-alá a tagok, különösen a basszer mozgáskultúrája hasonlított nagyon a fiatal Frank Bello-ra (Anthrax). Az őrült headbang-elésbe, reszelésbe, kiabálós csordavokálokba olyan szinten belelovallták magukat, hogy még az egyik mikrofonállványt is simán odébb lökték, ha zavarta a színpadi zúzást. Bár az intenzív számok eléggé egybefolytak, a hangzás mégis korrektnek volt mondható. Semmi egyediség nem jellemző az Exarsis-ra, de végtelenül lelkes bulival örvendeztették meg a közönséget, talán csak a sipító énekstílus lehetett hosszabb távon kissé irritáló.

Az előző kétlemezes brigádhoz képest a Lost Society-nek még csak egy albuma jelent meg, de a Nuclear Blast mégis elég komoly hátszelet biztosít nekik. A csapat igazi érdekessége, hogy Finnországból származnak, de mégse az arrafelé jellemző búsongós, melankolikus, szimfonikus zenei világot vallják magukénak, hanem a thrash metal pőre, mindenféle díszítés és kompromisszum nélküli hangulatát. A pofátlanul fiatal csapat nem sokat teketóriázott, még ki sem hűltek a deszkák az előző banda után, folytatták a megkezdett utat. A megszólalás egy kissé kaotikus volt a Lost Society esetében, de ez a jelenlévőket különösebben nem izgatta. Az őrjöngés tehát folyamatossá vált, a srácok teljes erőbedobással zúztak a méginkább sűrűvé vált közönség előtt.
Néha azért a pörgés és az adrenalin a zene rovására ment, mert az énekes/gitáros srácnak is olykor fontosabb volt, hogy a mikrofonállványba kapaszkodva ordítsa a sorokat, és magasról tett arra, hogy közben gitároznia is kéne. Nem csoda, hogy kissé berekedt menet közben. A fanatizmus és a kiváló hangulatkeltés természetesen meghozta az eredményét, a rajongók szintén teljes erővel vetették bele magukat a tombolásba. Mondjuk vicces volt, hogy az ilyen zenekarok valahogy nem nagyon értik meg, hogy ebben a közegben, illetve konkrétan Magyarországon nem divat a tengerentúlon és ennek hatására nyugaton is bejáratott „circle pit” intézménye. Nehezen tudták erre rávenni a közönséget, sokszor már abban kimerült a dolog, hogy 3-4 ember szaladgált gyakorlatilag egymás körül, haha!

A Fueled By Fire már egy rutinosabb brigádnak tekintendő, ráadásul az ő zenei világuk egy hangyányival kifinomultabb, kimunkáltabb ahhoz képest, hogy ők is az oldschool thrash metal keretein belül alkotnak. Nem volt ez mindig így, de a mai koncerten jó érzékkel válogatták össze a dalokat ahhoz, hogy ne legyen túlzottan egysíkú a produkció. A tuka-tukából persze így is volt dögivel, de voltak azért olyan tempóváltások, gitárszólók, ami azért tovább mutatott ennél. A banda a tavalyi Trapped In Perdition albumra koncentrált elsősorban, de a korábbi szerzeményekből is több helyet kapott. A Catastrophe, Thrash Is Back, Forsaken Deity, Pharmaceutical Extermination, Rising From Beneath, Defaced Mortality, Eye Of The Demon dalokra emlékszem, ezek elegek voltak ahhoz, hogy képet kapjon a hallgató a Fueled By Fire világáról.
Mint mondtam, egy árnyalattal színesebb a zenéjük az előző fellépőknél, az őrült bulihangulatot viszont valahogy mégsem tudták megteremteni. Rejtély, hogy ez miért volt így, nem hinném hogy a rajongók ne álltak volna nyitottan a dologhoz. Talán az előzőkhöz képest túl statikus kiállás, a közönséggel való kevés kapcsolattartás játszott ebben szerepet. A Trafóban anno pörgősebb bulira emlékszem tőlük, valahogy ez a fellépés annyira nem ragadta magával a hallgatókat, noha magukkal a nótákkal nem hiszem hogy gond lenne egy ilyen estén.

Eddig is viszonylag szűkös volt a kisterem színpada, a Suicidal Angels viszont két paravánnal még tovább korlátozta a saját helyét. A látványosságon kívül egy dologban lehetett ennek értelme – jól el lehetett mögéjük bújni, és sejtelmesen előlépni, haha!
Meglepő módon mintha a Suicidal Angels-re csökkent volna a tömeg, de menet közben azért ismét telítetté vált a terem. Gitáros fronton történt egy váltás náluk, de szemmel láthatóan mindez a banda összeszokottság érzését és a koncert intenzitását semmiben nem érintette hátrányosan. Nagyon érdekes volt, hogy bár ők is ugyanabban a műfajban mozognak, mint az előttük fellépők, mégis mennyivel változatosabbnak tűnt a koncertjük hozzájuk képest. A Suicidal Angels idén már az ötödik nagylemezét jelentette meg, de nem csak az újon, hanem a korábbiakon is vannak olyan tételek, amelyek túlmutatnak az egysíkú reszelésen.
A legutóbbi évek pillanataival kezdték a koncertet, rögtön ütős indítás volt a Marching Over Blood, a rendkívül jó ritmizálású, szövegköpködő Bloodbath pedig tovább szította a hangulatot. A megszólalás teljesen rendben volt, az intenzitással pedig sikeresen mozgásba lendítették a rajongók fejszerkezetét. Ehhez képest viszont olyan őrjöngés, rohangálás mégsem tört ki, mint az első két fellépő esetében, inkább a headbang-ben merült ki az élvezet, abban viszont szinte az egész terem egy emberként vett részt.

Váltakozott a korábbi Dead Again és a friss Divide And Conquer lemezek megoszlása, először az előbbiről származó Bleeding Holocaust gyorsította tovább a tempót, majd az utóbbi lemezről való Seed Of Evil lépett visszább egyet a vaskosabb középtempó irányába, jót tett a változatosság. A Divide And Conquer is felforrósította a hangulatot, nagyon érzik ezeket a riffeket és ezt a tempót a Suicidal Angels tagjai. Majd pedig ismét egy Dead Again-es dal, a Reborn In Violence hangzott el. A könnyen kiabálható refrének megtették a hatásukat, a rajongók ököllengetve zengték együtt Nick-kel, aztán pedig folytatódott a zúzás.
A hangulat majd´ szétvetette a falakat, és az az intenzivitás és őrjöngési kényszer, amit az egész este folyamán kiváltottak ezek a tempós thrash csapások, szükségszerűen előhozzák az emberből a „zenei fasisztát”. Hiszen ilyen szintű adrenalin lökettel egyszerűen nem tud más járni a hallgató fejében, minthogy EZ az, ami a metalt jelenti, az igazi metal zenének erről kell szólnia. Pokolba a szimfonikus nyavalygásokkal, le az elvont, cipőbámuló szerencsétlenekkel, pusztuljanak a nu metalos, rappes, letolt gatyájú buzik – EZ a metal igazi hangulata, haha!

A tempó- és a dalok közötti hangulati váltások sokkal erősebben jellemezték a Suicidal Angels koncertjét, mint az est többi fellépőjét, a Control The Twisted Mind is egy jó példa volt, ez a sötét hangulatú téma szintén jól jött ki. És ha nem lett volna elég a vészjósló zenei világból, az olykor már doom-ba hajló Beggar Of Scorn tette fel az i-re a pontot. Nekem tetszett, hogy nem a folyamatos sika-mika megy, hanem többféle hangulati hatás is megjelent Suicidal Angels koncertjén.
Eljátszották az In The Grave című számot is, a buli vége pedig egészen fenomenálisra sikeredett, ekkor már az is beindult, aki eddig csak szolidan bólogatott a háttérben. Az őrületesen zúzós Moshing Crew vége felé egy wall of death megrendezésére készült a frontember, sikeresen szétválasztotta a nézőket, viszont hogy biztosan ne adódjon sérülés, az első sorban lévő kerekesszékes tagot közös erővel felsegítették a színpadra. A fickó innentől a deszkákon élvezte végig a koncertet, a zenekartagok barátságos mosolyai és gesztusai kíséretében. Biztosan óriási élmény volt neki, és magát a bandát is megilleti az óriási elismerés a szimpatikus és emberi gesztusért. A wall of death egyébként egész jól sikerült a maga módján, nem úgy mint a korábbiakban emlegetett circle pit-ek, de a közvetlenségnek még mindig nem volt vége. A búcsúzóul előadott Apokathilosis dalnál, ami szerintem a Suicidal Angels csúcsalkotásánák bátran nevezhető, maguk a tagok jöttek le a dobos kivételével a rajongók közé, és a terem közepén gitározva váltották ki a minden eddiginél magasabb fokú őrjöngést. Tökéletes lezárása volt az estének, ez a buli mindenkit megmozgatott.

Számomra nagyon érdekes volt ez az este abban a tekintetben, hogy gyakorlatilag szűkebb értelemben is egyetlen műfajt képviselt az összes banda, de nagyon jól kijöttek azok az árnyalatnyi különbségek, amik a fellépők zenei világai között vannak. Az Exarsis minden szempontból a ´80-as évek közepére repített vissza, a magas hangfekvésű énekstílus ma már egészen pikáns érdekességnek számít. A Lost Society hasonlóképpen a totálisan féktelen, folyamatosan rohangáló és ugráló korai thrash metal aranykort idézte meg. A Fueled By Fire a jellegzetes tempók mellett már komolyabban összerakott dalszerkezetekkel, agyasabb szólókkal is operált.
És akármilyen viccesen hangzik, maga a Suicidal Angels volt ezen az estén a változatosság csúcsa, ahol a jól felépített dalok olykor a középtempótól egészen a vontatott tempóig is elmerészkedtek. Azért hangzik ez viccesen, mert fesztiválokon látva, a sok progresszív és modernebb metal bandák közé beékelődve hosszú távon könnyen tűnik egysíkúnak a produkciójuk. Ebből is látszik, hogy csak a nézőpont és a közeg kérdése minden. De azért azt is mellé kell tenni, hogy az utolsó néhány albumon valóban felbukkantak már olyan tételek, amelyek túlmutatnak a tuka-tuka thrash egysíkúságán, és mivel ezekkel nagyon jó arányban kombinálták a programjukat, valóban ők lehettek a mai este csúcspontjai.