Underground Magazin

Főoldal → Cikk

In Flames, Wovenwar, While She Sleeps

2014. szeptember 28., Budapest, Barba Negra Music Club

In Flames, Wovenwar, While She Sleeps

Az In Flames egy ismert, nagy múlttal rendelkező zenekar, amely a zenei irányváltástól függetlenül szilárd, jelentős méretű rajongói bázissal rendelkezik. Ezért is lehetett számítani arra, hogy az újabb fővárosi koncertjüket nagy érdeklődés fogja kísérni. A fiatalos közönséget pedig a metalcore stílusban mozgó Wovenwar és a While She Sleeps garantálta.

A koncert kezdését megelőzően óriási sor várakozott a beengedésre a Barba Negra előtt, a nagy számban megjelenő közönségre tett várakozások be is igazolódtak. Az estét a 2006-ban alakult brit While She Sleeps kezdte, akik eddig egy nagylemezt adtak ki This Is The Six címmel. A felállásukban történt egy nagyobb kavarodás, ugyanis a nap folyamán a dobos Adam Savage kificamította a bokáját. A pótlására Sean Long gitáros ült be a dobok mögé, Sean helyére a basszer Aaron került, a basszusgitárt pedig a gitártechnikusuk kezelte. A totálisan megcserélt posztokon teljesítő muzsikusok rendben lehozták a fél órás koncertet, az énekes Lawrence Taylor pedig nagyon igyekezett bevonni a közönséget a buliba. Folyamatosan hergelte a népet, valamint egy ízben a színpadról is lejött a nézők közé, hogy saját kezűleg csináljon helyet egy wall of death-nek. A nagy igyekezet ellenére azonban a totálisan sablonos muzsika nem igazán ragadott magával, amit a meglehetősen kásás, gitárt nélkülöző hangzáskép sem segített. A színpadi teljesítményre tehát nem lehetett panasz, de a tucat metalcore zenéjükkel nem tűntek ki a hasonló bandák tömegéből.

A Wovenwar a volt As I Lay Dying zenekar hangszereseit tömörítő zenekar, ahová az Oh, Sleeper nevű keresztény metalcore banda énekese, Shane Blay került a frontemberi posztra. A nemrég alakult banda most adta ki debütáló albumát, így erről hangzottak el nóták a 40 perc körüli fellépésen. Az igazat megvallva sokkal jobban bejött az As I Lay Dying tökösebb zenéje, mint ez az enervált, nyekergős énektémákkal megtöltött muzsika. A továbbra is rossz hangzáskép itt sem segített a zene befogadásában, ismét a basszus és a dobok lettek kiemelve a gitárok kárára. A jellegtelen zenei megoldások mellett az énekkel volt a legnagyobb bajom, Shane irritáló hangja mellett a basszer Josh Gilbert vokáljai ráadásul sokszor hamisak is voltak. Sajnálatos, ami az As I Lay Dying-al történt, de az biztos, hogy nem a Wovenwar fogja betölteni a helyükön keletkezett űrt.

Az In Flames-re zsúfolásig telt a koncertterem, amely bizony rámutatott arra, hogy jó pár lemez óta hiába játszik teljesen más zenét a banda, mint a kezdetekkor, a fiatal közönségnek már ez az irányvonal definiálja az In Flames-t. Már egy ideje el kellett fogadni a tényeket, hogy már közük sincs a melodikus death metalhoz, alternatív és pop hatásokkal bőven megszórt modern metal muzsikát játszanak. Az új album ezt az irányt vitte tovább a még dallamosabb énektémákkal, a Siren Charms tehát csak egy logikus továbblépés a zenekar közelmúltbeli útján. A legutóbb három éve a Club 202-ben nálunk járt In Flames lemezbemutató turné révén a legújabb albumra építette a szettet, amelyet pár régebbi ínyencséggel szórtak meg. Hét nóta is elhangzott a Siren Charms-ról és élőben harapósabban szólaltak meg ezek a dalok a súlyosan megdörrenő hangzásnak köszönhetően. Az előzenekarokkal ellentétben az In Flames korrektül szólt, és a koncert összhatásához a pazar fények is sokat hozzátettek. A színpadi teljesítményekkel sem volt gond, a zenészek energikusan, nagy beleéléssel, főleg a hangszereikre koncentrálva prezentálták a szerzeményeket. A nagy szakállal bíró Anders Fridén bár nem egy hangszálfenomén, többnyire azért rendben hozta az énektémákat. Néhány helyen ugyan elmismásolta az éneket, nekem ez a főleg az Only For The Weak-nél tűnt fel. Igaz, a Clayman volt az utolsó olyan In Flames lemez, amellyel maradéktalanul elégedett voltam, és amelyet rengetegszer meghallgattam. A régebbi érából már csak a Colony-ról származó Resin elevenítette fel a melodikus death metal-os múltat, az átmenet időszakát jelentő Reroute To Remain-ről pedig a Cloud Connected és a Trigger hangzottak el. Ezen kívül a Sounds Of A Playground Fading-ről volt négy nóta, az A Sense Of Purpose-ről három szám, a másfél órás koncertet pedig a Come Clarity-ről származó Take This Life zárta. A telt házas közönség az elejétől a végéig vadul tombolt, folyamatos moshpit, ugrálás és együtt éneklés jellemezte a hőségtől izzó katlanná változó Barba Negra koncerttermét.

A főleg fiatalkorú közönség a profi előadás és körítés mellett a számlistát illetően is teljes elégedettséggel nyugtázhatta az In Flames újabb magyarországi fellépését. Bár én a régi stílusukat sokkal jobban szerettem, ettől függetlenül az új dalokra támaszkodó aktuális koncertjüket is élveztem. A stílusbeli változás ugyanis a lényegen nem változtat, miszerint az In Flames ma is egy profi, nagyon szórakoztató koncertbanda.