Főoldal → Cikk
Aratás: Blackmail, Grizzly, Haw, Black Tusk

Régi lemez, de az átlagember számára a zene határai valahol a kereskedelmi rádiók, a MR2 és a Bartók rádiónál véget érnek. De az átlag felettiek más frekvencia sávban is megtalálják a nekik való muzsikát, és most nem a Zámbó Jimmy baráti kör tagjaira gondolok, ők valahol-e két csoporton kívül esnek…
Ez a péntek este valahogy az átlag felettiek köré volt sorolható. Négy fajsúlyos, mocsárgőzös csapatot hallhattunk,a következő sorrendben: Blackmail, Grizzly, Haw és a turnéjukat kezdő amerikai Black Tusk. Hangsúlyozni szeretném, hogy a felhozatal nem volt rossz, és bizony nem kaptunk rossz végeredményt sem. Jó pesti szokás szerint, este nyolckor még kevesen lézengtek a KVLT újonnan átszabott helyén. Az elmúlt időszakban belsőépítészetileg nem kevés történt. Arcfelvarrást kapott a toalett, az előtér és némileg a koncertterem is. Nem részletezném, mert aki idelátogat, az nem fog csalódni a helyben.
Hogy-hogy nem, a zeneipar történetében párszor már előfordult, hogy azonos nevű bandák egymástól függetlenül futkosnak szerte a világban. Jelen esetben egy német indie, egy new yorki funk/rock, egy görög pszichedelikus rock, egy detroiti gettorock, egy bolgár punk banda, valamint a hazai vonatkozású crust, hardcore punk érzületű budapesti csapat is bitorolja a Blackmail zenekar nevet. Mindközül a hazai vonatkozású Blackmail hangolta be az akkor még kevés számú jelenlévőt a következő néhány dallal: Still, The Guy Fawkes Day, Far, Never Surrender, és még néhány. A csapat tavaly óta létezik. De ez az idő is elegendő volt ahhoz, hogy bizonyos szűk szegmenset nézve, ők is beírják magukat a keményen odabaszó csapatok közé. A folytatás sem volt rosszabb, csak egy kicsit más. A Grizzly következett. A csapatról az elmúlt időszakban jó pár pozitív kritikát lehetett olvasni. Eddig két albumot jelentettek meg, melyek egyben a műsoruk fő gerincét adták: a Fear My Wrath és a tavalyi Rapturous Decay, ezekről például a Monolit, The Cultist, Stabbed Beast, Ride Alone, Pass Those számok szóltak. Szavaikkal élve: kibaszott; szerintünk is. De mit lehet ehhez még hozzá tenni? Megfontolt, energikus, mocsaras, favágó-szexuális sludge & roll.
A Haw esetében igencsak elmondható volt, hogy az influenza, a sör és a masszív súlyosság, most még erőteljesebben ott figyelt, mint máskor. Az arany négyes: Gazsi, Pó, Marci és Makó. Mindannyian ismert és bejáratott nevek a Prosecturától, a Stereochristig. Pont ezért némi szakmai féltékenység felhangját is hallani véltem a közönség sorai közül. Nem véletlenül, mert ami ott lejött, azt nem tettük el befőttnek. Csak úgy spontán fogyasztva volt tökéletes. Az előadásmódjukon már nem kell csiszolniuk az úgy volt jó, ahogy van, de a szünetekben hallott száraz konferanszokra viszont ráférne egy kis fazonírozás. Aki még nem találkozott a bandával személyesen, annak is kellő betekintést tud nyújtani a 2014-es Soundtrack Pf Our Friendship című albumuk, vagy az általunk készített koncertvideó is. Hogy mennyi rejtett tartalék van még a bandában? Erre a kérdésre most még nehéz válaszolni.
A Black Tusk fellépésére a hely már alaposan megtelt. Aki látta már őket valaha, az erre a koncert már előre megváltotta a lottó ötösét és biztos lehetett benne, hogy nem a vidámfiúkkal tölti az estéjét a Capellában… Hanem egy igazi motoros bandával és dögös csajokkal vedeli a szeszt literszám. Az este csúcsa ténylegesen a Black Tusk trió volt.
Eredeti felállásban négy albumot (The Fallen Kingdom, Passage Through Purgatory, Taste The Sin, Set The Dial) és még néhány EP-t készítettek, a tavaly motorbalesetben elhunyt, karizmatikus kisugárzású szakállas Jonathannal.
A csapat 2/3-a (Andrew (ének, gitár) és Jamie (dobos) látszólag, a turné erejéig kiheverte a tragédiát. Alig két hónap alatt újraszervezték a bandát Corey Barhorst basszerrel, aki köldökig érő szakáll nélkül is bevált. Véleményem szerint nem volt rossz döntés, hiszen a Kylesa aktív tagja volt 2011-ig. A csapat ebben a felállásban kezdte meg az idei turnét, de a produkció látszólag mégsem csorbult semmit. Nem játszottak se kevesebb lendülettel, se kevesebb energiával. Minden helyén volt. Dögös, dühöngő, roppant mocsaras és nem utolsó sorban érződött előadásukon a savannahi légkör. A rendezettség elleni káosz és a 2005-ből hozott street punk-crush punk gyökerek, amelyeket a mai napig nem vetettek le. A csapat savát és borsát végül is ez a temperamentum határozza meg. Így lett egy jó kis fajsúlyos este ebből a pénteki napból.
